Magyar Éva gyerekként tornásznak indult, azután balett-táncosnak készült, végül a Színművészeti musical szakát végezte el. A 80-as években tagja volt a kaposvári színháznak, majd Pina Bausch hatására Sámánszínház néven egy mozgásokra, gesztusokra és vizuális hatásokra épülő színházi műhelyet alapított. Később a londoni Globe-ban, a Royal Shakespeare Companyban és a National Theatre-ben is dolgozott színészként. Itthon egyre kevésbé érezte a szakmai megbecsültséget, és a társulatát sem tudta megfelelően finanszírozni, ezért 2012-ben, egy évvel az 50. születésnapja előtt, az akkor gimnazista lányával Londonba költözött. Azóta számos brit és amerikai filmben szerepelt, köztük olyan szuperprodukciókban, mint az X-Men: Az elsők. A Telex oldalán kérdezte Patakfalvi Dóra.

Néhány hónapja ezt írta egy angol nyelvű posztjában: „Salma Hayekkel dolgoztam egy filmben, vicces és nagyon profi, két felvétel között pedig arról beszélgettünk, hogy milyen külföldinek és bizonyos kort betöltött színésznőnek lenni, és hogy a magas sarkú cipő viselése hogyan segíti a karaktert.” A kérdésre, miben segít a magas sarkú, Magyar Éva elmondta

„Ez a Black Mirror 6. évadának forgatásán történt, ahol a Salma Hayek által alakított karakter terapeutáját kellett eljátszanom. Amikor Salmát vette a kamera, egy kis puffon ültem vele szemben; hideg volt, így az asztal alatt mindketten szőrös mamuszcsizmát viseltünk. Ettől nemhogy komoly pszichológusnak, hanem inkább egy manónak éreztem magam, ezért megkértem a stábot, hogy ha nem látszik is majd a felvételen, hadd vegyek fel egy magas sarkú cipőt. Mire Salma mondta, hogy akkor ő is kér egyet. Ezután megbeszéltük, hogy egy megfelelő kellék mennyire sokat tud adni a színésznek egy szerephez.”

Az első londoni éveiben egy alig húsz négyzetméteres lakáson osztoztak a lányával, innen vitte önt egy sofőrös Mercedes az X-Men: Az elsők castingjára, utána pedig meg is kapta a Michael Fassbender alakította karakter édesanyjának szerepét. Arról szólva, hogy sok ilyen végletes története van-e az elmúlt tizenkét évből, elárulta:

„Van néhány. Lehet, hogy ma már a szakmában jobban ismernek, jobban mutat az önéletrajzom és nagyobb lakásban élek, de ez a végletesség soha nem fog elmúlni. Ráadásul ahogy idősödöm, úgy fogynak a szerepek, és hiába vagyok én egyre jobb szakmailag, szűkül a piacom, a marketem. Az életem továbbra is eléggé harcos, de ez nem baj, én ezt élvezem.”

Arról is szó esett, mit gondol, Magyarországról mi látszik a karrierjéből: „Szerintem nagyon kevesen tudnak rólam; de amikor itt éltem, akkor még kevesebben tudtak. Ez nem baj, soha nem akartam annyira híres lenni, hogy az utcán megállítsanak az emberek. A tanítványaimnak is mindig azt mondom, hogy nem az a lényeg, hogy hová értél el, mert annak az értéke állandóan változik: ami tíz évvel ezelőtt nagy dolognak számított, az ma már valószínűleg semmiségnek tűnik.

Nem lettem filmsztár, de elképesztően bonyolult és hosszú utat jártam be. Tagja voltam a kaposvári színháznak, volt saját társulatom, megjártam Amerikát, emigráltam Angliába, filmeztem, koreografáltam, tanítottam. És mindig egyre bizonytalanabb területekre toltam magam.

Ehhez igyekszem tartani magam, és még rengeteg új dolgot szeretnék kipróbálni.”

„Maya Angelou szerint ha van egy ajtó, amin dörömbölsz már egy ideje, és nem nyílik ki, akkor azt kell megvizsgálni, hogy milyen lehetőség rejlik ebben a lehetetlen helyzetben” – tette hozzá.