KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 18., hétfő

    “Az igazi színház meg akarja változtatni a világot” – Major Tamásra emlékezünk

    2020. április 13., hétfő 18:56

    1986. április 13-án hunyt el Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas magyar színész, rendező, színházigazgató, kiváló művész.

    Pályájáról:

    Major Tamás 1910. január 26-án, Újpesten látta meg a napvilágot, apja tisztviselő volt. Már gyermekként szerepelt a Városi Színház ifjúsági előadásain, és a gimnázium elvégzése után beiratkozott a Színiakadémiára. Az akadémia elvégzése után, 1931-ben lett a Nemzeti Színház tagja, de már főiskolásként színpadra lépett az intézményben.1945-től a Nemzeti igazgatója, 1962-től 1978-ig főrendezője volt, majd 1982-ben a Katona József Színház egyik alapító tagja lett. 1947-től haláláig tanított a Színház-és Filmművészeti Főiskolán.

    “Amikor a színházba, a színpadra egyszercsak bejön az élet! Vannak pillanatok, amikor valaki megszólal, és azt nem lehet elfelejteni. Ez hatott rám először. (…) Rajongásig szerettem a színházat, és a kíváncsiság vitt oda, hogy hogyan is csinálják ezt, hogyan lehetséges, hogy ilyen hatást tudnak elérni?”(Major Tamás)

    Színészként emlékezetes alakítást nyújtott Jago, Macbeth, III. Richárd, Lear király, Tartuffe szerepében, eljátszotta Lucifert Az ember tragédiájában, Moórt Csurka István Döglött aknák című darabjában, utoljára 1983-ban Spiró György Az imposztor című darabjában láthatta a közönség (a szerepet a szerző Majornak írta). Sajátos, mély hangszíne, jellegzetes, vibráló mozgása, iróniája, szellemi fölénye minden alakítását egyénivé varázsolta. A negyvenes évektől kezdve filmezett is, olyan alkotásokban játszott, mint A tizedes meg a többiek, a Hideg napok, az Egri csillagok, A nagy generáció.

    Több mint száz darabot állított színre, köztük húsz Shakespeare-művet, de megrendezte a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, a Tartuffe-öt, a Két úr szolgáját. Eleinte a merev szocialista-realista stílust ötvözte a plebejus harsánysággal, később a brechti elidegenítés, majd a formabontó modernizmus kísérleteivel keresett új utakat.

    Színházat másképp csinálni nem lehet, mint harcos módon, ez pedig annyit jelent, hogy én minden előadásommal el akarok valamit érni. Nem lehet kitűzni egy darabot úgy, hogy játsszuk most ezt, aztán még az is hiányzik a műsorból, akkor játsszuk azt is. Csak úgy lehet igazán jó előadást létrehozni és minden jó színház úgy érte el a sikereit, ha az előadás harci feladatot teljesít, mind társadalmi, mind színházi értelemben.(Major Tamás)

    Sokoldalúságára jellemző, hogy kabarészínészként is igen sikeres volt, a hatvanas-hetvenes években Psota Irénnel kétszemélyes jelenetsorozatban komédiáztak, általuk vált emlékezetessé a “Jenő, azt írja az újság…” kezdetű mondat.

    Már fiatal korától kezdve a magyar költészet, különösen József Attila műveinek avatott, újszerű tolmácsolója volt. Elkötelezetten baloldali volt, pályája kezdetétől fellépett a munkáskultúra előadásain, antifasiszta műsorokat rendezett, és részt vett az ellenállási mozgalomban is. 1949 és 1953, illetve 1958 és 1961 között országgyűlési képviselő, 1957 és 1966 között a Magyar Szocialista Munkáspárt vezető testületének tagja volt. Művészi munkáját 1948-ban és 1955-ben Kossuth-díjjal ismerték el, a kiváló művészi címet 1950-ben kapta meg.

    Szerintem igazán az a színház érdemli meg, hogy színháznak nevezzék, amelyik meg akarja változtatni a világot. Vagyis az a színház, amely nem akar a társadalomra hatni, amely nem akarja felforgatni az emberek ízlését, látását, nem akarja rádöbbenteni az embereket olyan feszültségekre, amelyeket mindenki érez és csak ott, a színpadon mondják ki, oldják meg, szinte megdöbbenésszerű felfedezésként. Hát az is színház, de nem az igazi színház. Persze a világ megváltoztatása nem azt jelenti, hogy a nézők kirohannak a színházból és felszedik az aszfaltot, hanem azt, hogy elgondolkoznak. Azt jelenti, hogy előadás után nem úgy mennek el, mint az illúziószínházban, önmaguktól is meghatva, megtisztultan, vacsorázni a Mátyás pincébe, hanem úgy, hogy visznek magukkal valamit. Márpedig, hogy a színházból magunkkal lehet vinni valamit, azt tudjuk. 

    A magyar színháztörténet egyik legendás és ellentmondásos alakja volt, igazi színházcsináló. Azt vallotta, színházat csak dühösen lehet csinálni, a legjobbakkal kell dolgozni és a legjobbat létrehozni. Sokan szerették, és sokan szívesen eltávolították volna a színházi életből. Azt azonban senki sem vitatta, hogy amikor 1986. április 13-án meghalt, olyan művész távozott, akinek a magyar színházművészet nagyon sokat köszönhet.

    És mit gondoltak róla?

    Czímer József dramaturg a következőket mondta róla: „Egy fantáziadús, nagyszerű művész, egy felelőtlen, zseniális ripacs, és egy hiú, mindenre kapható udvaronc keveréke.” Raksányi Gellért szerint „Karrierje érdekében semmitől sem riadt vissza, lelkiismeret-furdalás nélkül gázolt át mindenen és mindenkin. Lelketlenül megkeserítette számos kitűnő kolléga életét, s ezek ezt nem csak halálukig, haláluk után is szenvedik.” Egyéb értékelések szerint „Torz lelkű, bosszúálló, barátait hátba szúró diktátor, aki emberi sorsokat, pályafutásokat tett tönkre”. “Progresszív színházi újító, akit színészek és rendezők generációi tiszteltek mesterükként”. “Tehetségtelen kókler, aki az egész magyar színházi fejlődésnek súlyos károkat okozott”. “A legfelkészültebb Nemzeti-igazgató, aki megvédte az intézményt a kötelező stréberdrámáktól, csellel, furfanggal óvta az intézmény rangját a legdemagógabb időkben”. 

    Ha bemegyek a színházba elmondani egy szerepet, de közben nem figyelem meg, hogy mi van az utcán, hogyan reagálnak az emberek, milyen kapcsolatok vannak, és nem kínlódom vele napról napra, akkor nem lehetek művész.” (Major Tamás)

    “A száz évvel ezelőtt, 1910. január 26-án született Major Tamás lassan hamis legendák és provinciális anekdoták ködébe vész. Egy korabeli aforizma szerint ő igazgatta az egész magyar színházi életet, kivéve az általa csaknem húsz éven át vezetett Nemzeti Színházat – mert arra már nem jutott ideje. Politikai és szakmai agilitása kétségkívül kivételes volt, mind ifjú kezdőként a háború előtt, mind befutott bennfentesként a Rákosi-korszakban, mind renitens nagy öregként, aki élete utolsó húsz évében művészileg radikálisan megújult. Valójában mindig ellenszínházat csinált, hatalmi helyzetben és azon kívül is. Imádott és tudott játszani – kivételes spíler volt, az életben és a színpadon egyaránt. Nagyot akart, és néha nagyokat tévedett, de sohasem menekült el sem a valóság, sem a színház elől. Személyisége és életműve a törpe utókor tükrében egyre nagyobbnak és jelentősebbnek látszik” – írta a művészről Spiró György.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -