A címadó esszé személyes visszaemlékezés az Eötvös Collegiumra, amelynek Spiró György is tagja volt a hatvanas évek második felében. Az írásból megismerjük a kollégium belső szokásait, rítusait, mindennapjait.
Spiró György új könyve egy hosszabb és két rövidebb esszét tartalmaz, amelyek felfűzhetők az 1969-1989-2019-es évszámokra. A címadó esszé önéletrajzi történet, személyes visszaemlékezés az Eötvös Collegiumra.
Spiró a rá jellemző módon nemcsak felidézi a korabeli eseményeket, hanem elemzi is azokat: kik és miképpen találkoztak akkor a Ménesi úton? Honnan érkeztek a népiek és az urbánusok, hol volt az a hely – szellemi és fizikai értelemben -, ahol együtt lehettek, és milyen életutak – kelepcék, zsákutcák – vártak rájuk a továbbiakban? Mintha az Álmodtam neked novelláinak személyességét vegyítenénk a Tavaszi tárlat keserű történelmi antropológiájával – így lesz ez a mesteresszé portré és tablókép egyszerre. A két rövidebb esszé közül az egyik 1989-cel, a másik pedig a jelen és a jövő politikai-társadalmi kilátásaival foglalkozik.
Két részlet a könyvből:
„Amikor 65-ben bekerültünk az egyetemre, világnézetre és származásra való tekintet nélkül pontosan tudtuk, miben élünk. Kilenc év telt el 56 óta, amikor Magyarországot magára hagyta a világ. Mindegy, mifélék voltak a szüleink, jobb- vagy baloldaliak, kommunisták, káderek, volt szocdemek, parasztpártiak, Horthy hívei, kulákok, B-listázottak, hívők, hitetlenek, a lényeget tudták. Kényelmes helyzet volt a miénk, gyerekeké: áldozatai lettünk a világ önzésének anélkül, hogy bármit is kellett volna tennünk érte; a szüleink és a nagyszüleink szenvedték meg az egészet. Mindenki hallgatta a Szabad Európát, októberben amerikai segítséget ígértek; hallgattuk tovább, de már nekik se hittünk.”
„A kollégiumban kevés volt a párttag, főleg történészek és tudszocosok, és nem volt befolyásuk. Nem magától értetődő, hogy a lakosság nagy része nem akart részesülni a hatalomból; akkor sem léptek be a pártba, ha kapacitálták őket, inkább meghúzták magukat egy rosszul jövedelmező, kényelmetlen állásban, holott aki hatalomra akart szert tenni, annak csak jelentkeznie kellett. Ez a jelenség még nincs ábrázolva, a divatos rendszerváltó témákhoz nem kapcsolható, a megalkuvók önigazolását aláásná. Nem jó szembesülni azzal, hogy minden korban létezik erkölcsi mérce, és akadnak, akik az önérdeküket nem akarják mindenáron érvényesíteni. A karrieristák egymáshoz hasonlóan szövegeltek, betanulták, a többség megadóan mosolyogva hallgatta őket, és megvolt róluk a véleménye. A kötelező ideológiai tárgyakat oktatók pironkodva tudták le az óráikat, és óvakodtak buktatni.”