Budapest Főváros Önkormányzata hetedik alkalommal hirdette meg a STAFÉTA pályázatot – a tehetséggondozás és a független előadó-művészet támogatása érdekében új színpadi produkciók létrehozására. A kuratórium egyik tagját, Puskás Panni újságírót kérdezte az idei Staféta pályázatról Bordás Katinka.
Hogyan találkoztál először a Staféta pályázattal?
Erre sajnos már nem emlékszem, talán a sajtóból értesültem róla. Ha az ember jó ideje dolgozik kulturális újságíróként, akkor nehezen fejti fel ezeket az emlékeket, az én hosszú távú emlékezőtehetségemmel pedig amúgy is akadnak problémák.
Újságíróként miért tartod fontos kezdeményezésnek a Staféta pályázatot?
Több szempontból. Egyrészt a pályázat szlogenje miatt, ami „előtted az utódod”. Rendkívül fontos ugyanis, hogy legyenek olyan platformok, amelyek a pályakezdő művészeket támogatják, hiszen manapság a független alkotói pályát elkezdeni iszonyú nehéz – a magam részéről őszintén csodálkozom rajta, hogy van még, aki egyáltalán elkezdi. Másrészt sajnos azt is látni, hogy egyáltalán nem csak fiatalként nehéz ezen a pályán maradni, nem véletlen tehát, hogy olyan művészek is pályáznak a Stafétára évről-évre, akiket egy jobb kultúrafinanszírozási rendszerben nem egy alapvetően pályakezdők számára kiírt pályázaton keresztül kellene támogatni, mert már nagyon sok mindent tettek le az asztalra. Ebben a helyzetben viszont különösen fontos, hogy a Staféta legyen, maradjon, és ha csak egy kicsit is, de könnyítse meg az alkotni vágyó magyar művészek életét.
Hogyan látod a Staféta keretében eddig megvalósult előadásokat? Mennyire követted a Staféta történetét?
Abszolút követtem, és rengeteg támogatott előadást is láttam. Voltak köztük remekül és kevésbé jól sikerült kísérletek is. De fontos, hogy a kísérlet éppen azért kísérlet, mert nem biztos, hogy sikerül. A járatlan utak mindig kockázatosabbak, lehetnek belőle heroikus bukások és ragyogó új ötletek is – de sosem unalmasak. Staféta-nyertes előadás az is, amit mostanában nagy elánnal dicsérek mindenkinek, aki csak szembejön, elmondom neked is: Raubinek Lili Dioráma magyarokkal című előadása a Trafóban remek. Megnéztem, és kicsit közelebb kerültem a saját magyarságomhoz, pedig esküszöm, hogy nem akartam.
Mi az összbenyomásod az idei, kuratóriumi ülésre továbbjutott pályázatokkal kapcsolatban?
Sokszínűek, izgalmasak, tele vannak gondolattal. Új formákat keresnek, kurrens kérdéseket feszegetni. Amit most mondani fogok, azt versmondó versenyek városi és megyei fordulóiban hallottam utoljára gyerekkoromban, úgyhogy előre is elnézést kérek miatta, de: nagyon nehéz dolga volt a kuratóriumnak. És nemcsak azért, mert egy táncelőadást nehéz összehasonlítani egy performansszal vagy egy klasszikusabb keretek között gondolkodó, de társadalmilag érzékeny színházi előadással, hanem azért is, mert tényleg színvonalas pályázatok kerültek elénk, amiket nagyszerű hazai művészek készítettek.
Milyen szempontokat vettél figyelembe kurátorként a pályázatok elbírálásakor?
Elsősorban a tartalom érdekelt, hogy mennyire fontos az a kérdés, amit a pályázó felvet, és hogy mennyire tűnik komplexnek és mélynek a témájáról való gondolkodása, hogy mennyire van „kitalálva” az előadás terve. Aztán érdekelt az is, hogy milyen formát talál a témája kibontásához, hogy mennyire megszokott vagy szokatlan az ötlete. Kurátorként emellett természetesen kutya kötelességem odafigyelni arra is, hogy mennyire forgalmazható egy előadás, és hogy utaztatható-e. És persze, számít a beadott pályázat színvonala is, habár e téren igyekeztem megengedő lenni, hiszen az alkotóknak nem az a dolguk feltétlenül, hogy szuperül tudjanak írni (habár ez a munkafolyamat során sem hátrány, gondolom), hanem az, hogy időről időre feltalálják a spanyolviaszt. Spanyolviasz tekintetében ugyanakkor kérlelhetetlen vagyok.
Hogyan képzelnéd el a Staféta pályázatot a jövőben?
Erről azért nehéz külön beszélni, mert a Staféta nem önmagában álló, elszigetelt pályázati lehetőség. Ahogy fentebb is utaltam rá, értelmezése, szerepe nagyban függ attól, mi a helyzet a magyar kultúratámogatási rendszerben. Ha az, ami most, akkor kár arról ábrándozni, mi lehetne a Staféta amúgy, vagy minek kéne lennie. Most alatt talán mind tudjuk, mit értünk: a független művészet módszerszerű eltüntetését az anyagi források megvonásával. Szerencsére a művészet nem egy olyan dolog, amit csakúgy el lehet tüntetni, és ha a szóban forgó elvtársaknak lenne egy kis történelmi emlékezetük, akkor ezt tudnák is. Próbálkozni mindenesetre lehet.
fotó: Éder Vera