Júniusban láthattuk először a Toprongyozó – Ó, azok a boldog ’90-es évek! c. darabot Felvidéki Judit rendezésében az RS9 Színházban. Vele beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló a ’90-es évek számára legmeghatározóbb élményeiről, egy harminc éve született forgatókönyvről, egy reményekkel teli tíz évről, eltűnt szociális hálóról. Az alkotót Csatádi Gábor kérdezte.

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjúja:

Mi a ’90-es évekből a legmeghatározóbb élményed?

Sok minden történt azokban az években… Nagyon szép filmeket csinálhattam akkor: 90-ben a Fagylalt tölcsér nélkül drámai fő díjat nyert Prágában, itthon, az utolsó Veszprémi Tévétalálkozón, akkor még nem tudtuk, hogy az utolsó, elnyerte Veszprém város díját, ’91-ben forgattuk a Pá Drágám!-at, amelyet Vass Évának és Gábor Miklósnak írtam – nagypapámról és nagymamámról szóló történet. 92-ben méhszájnyak rákkal megoperáltak, ’93-ban Balázs Béla-díjas lettem, és meghalt az apám, ez  nehéz időszak volt. Felnőtté válásom évei. Aztán ’96-ban forgattuk az Irány Kaliforniá!-t, a rákövetkezendő évben lettem az év rendezője a Magyar Televízióban. Majd ’99 következik, a Televízió nagy leépítése… És persze  ’94-ben a Charta-vonulás. Filmjeim Rómában és Monte Carlóban versenyeztek, s magam is utazhattam velük. A ’90-es évek  izgalmas időszak volt, talán azért is, mert akkor nagyon sokat vártunk a változástól… Abban az első tíz évben még abban éltünk, hogy itt még bármi megtörténhet! Voltak rossz dolgok is, de több volt a jó.

Ebből a “sok mindent vártunk” időszakból mi az, amit színpadon hatásosan vissza lehet adni?

Az az érdekes, hogy ezt a darabot, a Toprongyozó-t, mi tulajdonképpen filmnek írtuk ’98-ban. Ám mivel ’99-ben kirúgtak a tévéből, így  nem lett belőle sohasem film. Azóta eltelt harminc év… És most elővettük, hisz ez a ’90-es években játszódik, csak akkor mi ezt még úgy írtuk, mint akik magunk is benne élünk! A film persze teljesen más, és az anyag ebből adódóan egy sokszereplős változat, volt benne vagy negyvenhét szereplő, ezt egy színpadon nyilvánvalóan nem lehet megcsinálni.

…ám az RS9 Színház előadásaihoz képest így is igen sokszereplős maradt…

Nagyon is! Tizennyolc szereplő! – egy Shakespeare-darabban nincsenek ennyien. Redukálni kellett ezt a negyvenhetes szereplőszámot, és egy helyszínre korlátozni a játszóteret. Egy turkáló, egy toprongyozó, egy pincéből kialakított üzlet, és milyen jó, ez pont ide kívánkozik! Úgy próbáltam összeszedni ezt a tizennyolc szereplőt is , hogy  pregnánsan jellemezzék  ezt a ’90-es évek miliőt. Kik fordulhatnak meg egy VII.-VIII. kerületi, pincéből kialakított pici kis rutibutikban? Az értelmiség pont úgy megjelenik, mint a melós, az állásából kidobott tanár…- a legkülönbözőbb figurák.

Sajátos fénytörése van ennek az időszaknak innen, 2022 nyarától nézve: hogyan lehet mégis kapcsolatot találni hozzá?

…az az érdekes – ahogy a darab alcíme is kifejezi: “Ó, azok a boldog ’90-es évek!” -, hogy a remény az ott volt, és persze most már látjuk, hogy ezek a remények mivé lettek… Ám akkor hittük, hogy azért ez alakulhat így is, úgy is. Bár sok mindennel nem voltunk megelégedve, így visszatekintve az az időszak a mostanihoz képest mégis liberális, demokratikus légkörű korszaknak tűnik… Bizonyos szempontból boldog, illetve bizonyos szempontból viszont idézőjelesen boldog ’90-es évek voltak. A darabban minden szereplőnek kibomlik a sorsa és a jövője is, az, ami majd vár rá. Ott van például egy fiatalember, aki gyárban dolgozik, utcára kerül, édesanyja meghal, mije marad? A lakása. Hogyan tud pénzhez jutni?  Ha eladja. Rögtön rá is csapnak: abban az időben mindenki vállalkozik, mindenki pénzt csinál. Hogy csapják be, hogyan veszik rá, hogy eladja… Lehet sejteni, hogy lezüllik, lakása sem lesz, majd hajléktalanná válik. Sok sötét dráma húzódik meg a főszereplő története mögött, mellett, amely főszereplő története pedig kissé krimiszerűen bontakozik ki. Van egy nő, aki egy butikot vezet, aki pedagógus-népművelő volt, de megszüntették a művelődési házat, és a nővére, akinek ezen kívül még hat másik ilyen pincebutikja van a Belvárosban, beteszi ebbe az üzletbe, hogy vezesse. Persze ebben az üzletben már minden van: videókazetta, gyermekmegőrző, a környező házakból lehozzák a nyugdíjasok a pénzzé tenni kívánt holmijukat. Egyszercsak ez a butik közösségi térré alakul át, ahol ez a népművelő kialakít egy kis művelődési centrumot, ahol aztán ennek a darabnak a története játszódik.

Jól érzem, hogy ez a darab nem a ’90-es évek megszépítése, idealizálása akarna lenni, hanem valaminek az át- és megmentése inkább?

Valaminek az “átmentése”! Gondolj csak arra, hogy amit legelőször ledobott magáról a nagy rendszerváltás: az a szociális háló volt. Amihez az emberek nagyon sokáig ragaszkodtak, és a mai napig azt sírják vissza. Azt sírják vissza, hogy nincs már szakszervezeti üdülő, és nem tudnak a Balatonhoz elmenni nyaralni. Ezeket az üdülőket négy-, ötcsillagos szállodákká alakították, de hát ezeket az emberek nem tudják megfizetni. Mindenki kiesett a szociális védőhálóból, ezért aztán mindenki versenyezzen, kaparja ki magának a gesztenyét – ha tudja. Ha meg nem, akkor dögöljön meg! Erről szól ez az egész Toprongyozó…- aki boldogul, az vajon tud-e, képes-e becsületesen előbbre jutni? Ha becsületes vagy és szép is, akkor tulajdonképpen mire mész?

…a szociális háló mellett eltűntek a közösségi terek is…

…és ez talán még fájdalmasabb is… Most néztem meg az Adáshibát, amit a Játékszínben játszanak épp. Azért is mentem el megnézni, mert a darabunk egyik fiatal színésznője játszik benne. Na, de az Adáshiba a ’60-as években játszódik, mert akkor voltak adáshibák. Áttették a mába, de ezt nem lehet. A lényege veszett el. Mindenki okostelefonokkal, mobilinternettel közlekedik. És ha van internet, akkor nincs adáshiba. Ha van internet, akkor nem ülünk megbűvölve a tévé képernyőjére tapadva, akkor nem jön át a szomszéd, akinek nincsen készüléke, tévézni.

…és ha van internet, akkor nincsen már közösségi tér sem, csak virtuális…

Mindenki a saját telefonjába temetkezik… Már az Adáshiba is arról szól, hogy hiába történik csoda: áll föl a tolószékéből a szomszéd – senki nem veszi észre, mert mindenki a tévét nézi. A csoda most nem a tévé, a csoda most az internet. Azt, hogy valaki kiszáll a tolószékből és elsétál, észre sem veszik.

Mi lenne az, amit szeretnél, hogy igazán hangsúlyos legyen a Toprongyozóban, ami átütne valamit a mai és a ’90-es éveket elválasztó falon?

Ha látunk egy korszakot, ami attól zsong, hogy még tele vagyunk reménnyel és hogy vannak lehetőségeink, akkor erre visszatekintve óhatatlan meg kell kérdezzük magunktól: hol lett ez elb@szva? Mert valami nagyon el lett, ugye?… Akkor kezdődött el az a bizonyos jobb meg bal, és aztán már családon belül sem beszél egyik a másikkal, akkor kezdődött, hogy a politika megtépázott, összezúzott barátságokat, kapcsolatokat, és most hol tart ez a folyamat? Azokat, akik a párhuzamokat látják, biztosának megszólítja ez a darab. Ettől persze most nem fog megváltozni semmi. Az embernek véletlenül se legyen ilyen illúziója a darab kapcsán. De legalább lássunk rá, hogy visszamenőleg legyen lehetőségünk végiggondolni: hol a túróba lett ez ennyire elrontva, de tényleg? És ebben mindannyiunknak felelőssége van, akik akkor már éltünk, s ezt egyszer még számon is kérhetik rajtunk az unokáink. Joggal!

Szerző: CSATÁDI GÁBOR

További színházi tartalmak, érdekességek itt: PÓTSZLÉKFOGLALÓ