„Már nem az a sztori, hogy valaki szétfújt egy poroltót a koliban” – Az AlkalMátéról
2021. augusztus 6., péntek 06:11
Tizennégy éve indult egy olyan hihetetlenül sikeres előadássorozat, amilyenre még nem volt példa a színháztörténetben, és amely most Jordán Adél személyes vallomásával fog véget érni. Az AlkalMátéról közölt riportot a HVG.
„Sose gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de ha csak meghallom azt a nevet, hogy Jordán Adél, már görcsbe rándul a gyomrom, annyira izgulok.
De közben biztos vagyok benne, hogy ha becsukom a szemem és hátradőlök, el fognak kapni. Nincs még egy közösség, amelyben ezt ennyire biztosan ki tudom jelenteni.”
Ezt Jordán Adél mondja, akinek persze nem a saját nevével kapcsolatban vannak kétes érzései: augusztus 5-én mutatták be a Jordán Adél című előadást, amely nem másról fog szólni, mint a színésznő életéről. Ez lesz a tizennegyedik, egyben utolsó hasonló előadás: a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban végzett Máté Gábor–Horvai István-osztály tagjai 15 éve határozták el, hogy akármi történjék is, minden nyáron színpadra viszik az egyikük életét – írja a HVG.
(…) „Természetes, hogy az egyetem négy-öt éve után megjelenik a rivalizálás, hogy kiből lesz nagyobb színész, és mindenki örül, hogy már nem kell ugyanazokkal az emberekkel megküzdeni a szerepekért, más közegben is megmutatkozhatnak. De mi valamiért újra együtt akartunk dolgozni, továbbra is azt akartuk, hogy az osztálytársainknak tetsszen, amit csinálunk, és mi is gyönyörködhessünk az ő színészetükben” – emlékszik vissza Mészáros Máté. És ehhez jött hozzá egy különös esemény: a diplomaosztó utáni szilveszterkor teljesen véletlenül egy buliban kötött ki Máté Gábor és majdnem az egész osztály anélkül, hogy összebeszéltek volna.
Volt ebben valami spirituális
– mondja Máté. Így aztán eldöntötték, hogy minden nyáron elvonulnak két hétre, összeköltöznek Zsámbékon, és közös munkával létrehoznak egy-egy előadást.
(…)
Eleinte fel sem ismertük, mi is a valódi dráma az életünkben, és azt hogyan kell úgy színpadra vinni, hogy azt jelentse, amit kell. Most már meglátjuk a másikban és magunkban, hogy mi kívánkozik az előadásba az életünkből
– teszi hozzá Péter Kata. Eleinte úgy tűnt, hogy maga az osztály, az osztálytársak közti viszonyok, az egyetemi évek jelentik majd a témát az előadásokhoz, de ahogy teltek az évek, ez egyre inkább elmaradt. „Minden évben két hetünk volt megmutatni, hogy nézzétek, mennyit változtam, én már ilyen vagyok, már nem az vagyok, aki voltam, de ti mégis annak láttok. Ez nem mindig volt könnyű” – mondja Szandtner Anna. Ugyanakkor mindenből, még a veszekedésekből is jelenetek lettek: „És ha megcsináltuk a színpadon, onnantól már az is összekötött, nem elválasztott minket” – magyarázza Máthé Zsolt.
(…)
„Eleinte sokkal vadabbak és esetlegesebbek voltak az előadások, mostanra viszont már mindenki olyan szinten rálát saját magára, hogy tudja, miről akar beszélni, merre szeretné vinni a történetét, talán még azt is, hogy mi lesz az életéről szóló előadás tanulsága: mérföldkő számunkra ez az összegzés” – magyarázza Dömötör András. „Mi pedig óvatosabbak és tapintatosak lettünk, ami összefügg azzal, hogy a történetek is súlyosabbak: már nem az a sztori, hogy valaki szétfújt egy poroltót az egyetemi koliban.”
Vagy ahogy Vajda Milán fogalmaz: „Eleinte azt akartuk, hogy vad dolgok történjenek velünk, hogy ezeket megmutathassuk a színpadon.
Most már nem akarunk vad dolgokat, de mégis megtörténnek velünk.”