KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 15., péntek

    “A sokféleség lett a szakterületem” – Marsalkó Eszter dramaturg, rendező válaszolt

    2020. június 7., vasárnap 07:00

    Marsalkó Eszter dramaturgként, rendezőként, producerként is részt vesz különböző előadások létrehozásában, a nevéhez köthető előadások között zenés színház, opera, tánc, cirkusz, bábszínház is található. A Prae.hu kérdezte.

    A teljes interjú ITT olvasható.

    Egy ideje Skóciában él, emellett dolgozott már Németországtól Norvégián át Kínáig. A kérdésre, befolyásolja-e a munkát az, hogy hol dolgozik, azt válaszolta: „Számomra nagy felismerés volt, hogy az emberi és szakmai jó kapcsolat teljesen független attól, hogy a másik milyen nemzetiségű. Még azt sem befolyásolja, hogy mennyi idő alatt tud kiépülni a bizalom. Inkább nekem kellett idő ahhoz, hogy ugyanolyan önbizalommal és nyitottsággal tudjak közeledni az emberekhez különböző környezetekben. A munkamenet, a színház működése és megítélése viszont minden kultúrában teljesen más. (…) A közönség is különböző, másképp gondolkodnak az emberek, más a hagyomány, eltérő a kontextus, és fontos annak a felismerése, hogy az én hátterem más, mint annak, aki például Glasgow-ban nőtt fel. Ez befolyásolja bármilyen színházi előadás befogadását és értelmezését”.

    Arról, hogy nagyon széles műfaji spektrumon mozog, elmondta: „Sokszor felmerült, hogy legyen nekem is valami specialitásom, szakterületem a dramaturgszakmán belül, mint például Upor László volt osztályfőnökömnek a kortárs angolszász drámák. Nekem valahogy nem adódott ilyen, aztán idővel elkezdtem úgy érzékelni, nekem az a specialitásom, hogy egyszerre tudok nagyon absztraktan és nagyon részletesen látni dolgokat, ami sokféle formához hasznos. Nekem ez a sokféleség lett a szakterületem, vagyis hogy az adott kortárs angol drámát nem a kortárs angol drámákhoz hasonlítom, hanem mindenhez.”

    Az előadásai jelentős részétől nem választható el, hogy a szöveget is ő hozza létre: „Lehet, azért alakult így, mert a másik volt osztályfőnököm, Kárpáti Péter igyekezett arra sarkallni minket, hogy írjunk darabokat. Egy ideje már nem írtam semmit egyébként, ki tudja, fogok-e még. Úgy látom, hogy az előadás maga egy „szöveg”, olyan kommunikáció, amiben az alkotók egy sajátos formát választanak arra, hogy kifejezzenek valamit. Ez a forma más-más arányban használ szavakat, zenét, vizualitást, mozgást, és ezek együtt alkotják a „szöveget”. Tehát az írás nekem nemcsak azt jelenti, hogy ki mit mond, hanem hogy hogyan tudom hozzárakni az egészhez azt, amit a többiek hoznak, hogyan komponálunk meg egy előadást.”

    Együtteséről, a Snap Elastic-ról, ami egy művészeti ágakat átszövő formáció így mesélt: „Ez lényegében egy társulat, ami organikusan jött létre. Hárman vagyunk benne, dolgoztunk együtt külön-külön is korábban, barátok voltunk. (…) Általában kisebb-közepesebb költségvetésű produkciókat csinálunk, és folyamatosan felmerül, ezt hogyan lehetne összemosni a community arttal, aminek különböző verziói vannak, bevonhatsz amatőr résztvevőket, akár úgy is, hogy játszanak, vagy ők írják a szöveget. Folyamatosan újabb megközelítéseket keresünk, hogy ne vagy ne csak a mi nézőpontunk uralkodjon, és ne az adott színházi forma határozza meg a működésünket. Alakul most egy projektünk, ami egy kabaré-előadás lesz családoknak az egészség-betegség témakörben. Az előadásnak lesz egy színházi és egy kórházakba is vihető verziója. Kifejezetten lassan akarjuk fejleszteni ezt a projektet, most ott tartunk, hogy kórházakba járunk, és origami-délutánokat csinálunk. Közben Claire elmondja a saját betegségéhez kapcsolódó személyes történetét, és a gyerekek is mondanak történeteket, bevezetnek témákat. Kiderül, mi érdekli őket, mit tartanak fontosnak a saját betegségükkel kapcsolatban. A végeredmény egy színházi előadás lesz, de ahogy gondolkodni próbálunk róla, az valahogy összefügg a közösséggel, a nyitottsággal.”

    A kérdésre, lát-e különbségeket abban, hogy a médiában miként jelenik meg a színház, kifejtette: „Itt sokkal kevesebb színház van, mint Magyarországon, relatív értelemben a pénz is kevesebb rá. Illetve eleve más a színház megítélése. Magyarországon kultúrsznobizmus működik, aminek a jó oldala, hogy a társadalom szemében értéke van a kultúrának, a rossz része, hogy mintha az emberek nem éreznék azt, hogy fel vannak hatalmazva a kritikára. Adott színház minden előadását megnézik, mert ott minden előadást látni kell, és nem lehet azt mondani, hogy nem jók. Itt a színházat azok, akiknek nem az életük része a színházba járás, valamelyest viccnek tartják. Ha Magyarországon azt mondod, színész vagy, abban van valami menő, ha itt mondod, akkor az a legalapvetőbb reakció, hogy oké, de mi a másik munkád. Sokaknak egyébként van is más munkája a szerződések között. Ez sokat elmond a társadalomnak a színházhoz való viszonyáról, vagyis hogy nincs igazán komolyan véve. A média szakmai része hasonlóan működik, mint Magyarországon, de az átlagemberben nincs benne ez a „színházba kellene járni”. Mindez szabadságot is ad, másrészről folyamatosan legitimálnod kell, amit csinálsz.”

    A teljes interjú ITT olvasható.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -