Márton András 77 éves, Jászai Mari-díjas színész, rendező a Hírklikknek nyilatkozott az SZFE ügyéről.
A teljes interjú ITT olvasható.
Márton András elsőként arról beszélt, hogy jól futó, elismert színészként nyergelt át a külügyhöz, szerencséje volt, hogy a szakma visszafogadta kétszer is: “Első Los Angeles-i diplomáciai kirándulásom után, 1995-ben Pécsre hívtak, ahol nagyszerű dolgom volt. Sok jó szerepet kaptam, remek darabokat rendeztem, szerettem ott dolgozni és élni. Amikor New Yorkból visszatértem 2005-ben, Budapesten kaptam munkát, elsősorban abban a Radnóti Színházban, ahol színészként és rendezőként sok évadot töltöttem, mielőtt kimentem Amerikába. Valójában észrevétlenül visszaálltam a délelőtti próbák és az esti előadások megszokott ritmusába. Sok jó szerepet játszom, jelenleg leginkább a Vígszínházban, ahol valaha a színészi pályámat kezdtem.”
Márton András szerint Magyarországnak jelenleg nincs kultúrpolitikája, ami segítené a sokszínűséget, stimulálná a kreatív művészi kezdeményezéseket: “Helyette van unalom, kultúrharc, egyre silányabb kedvencek, zuhanó színvonal és a nemzetközi vérkeringésből való kívülmaradás. Megkockáztatom, hogy kormánypárti művészet nem létezik, jelenleg mégis ennek kifejlesztésére történik költséges, de meddő kísérlet, mivel ez még egyetlen uralkodónak sem sikerült tartósan.”
Úgy látja, hogy ami az SZFE-vel történik, az része a fent leírt folyamatnak: “Az igaz, hogy népies, keresztényi, hazafias, Európa ellenes áramlatok nem nyertek teret az SZFE-n, de nem is dörömböltek ilyenek a Vas utca ajtaján. Gyaníthatóan „nem is volt rá igény”, de tovább megyek, nem is léteznek ilyen műhelyek, amelyek bármiféle relevanciával rendelkeznének. Ám a kormány hazug ideológiájának alátámasztásához szükségesnek tartja pénzzel kitömni azokat az színházakat, amelyek hiába csábítják elavult programjukhoz a közönséget, és mintha úgy vélné, hogy a SZFE elfoglalásával létrehoz majd egy olyan színházi kultúrát, amely lassan elárasztja az országot, aztán a Kárpát-medencét, az Európai Uniót, és végül magyarrá teszi a világot. Ez nem szakmai, hanem ideológiai, állam által támogatott, művészetellenes törekvés, utópia. Ennek odadobni egy felsőoktatási intézményt nem szabad.”
Arról is kérdezték, mitől alakult ki ilyen egység tanárok és hallgatók között: “A színművészeti mindig is kicsi, családias intézmény volt. A művészképzés során a mester és a tanítvány sokkal közelebb kerül egymáshoz, mint a gépészmérnökképzésnél. Így nem csoda, hogy az oktatók és a diákok egy ilyen éles, drámai helyzetben szembeötlő egységet mutatnak. A céljuk ugyanaz, az egyetem függetlensége, szabadsága, a folyamatos megújulás, és nem az, hogy diktatórikusan elrendeljék, tessék száz évet visszalépni, feladva az oktatás szabadságát. (…) Akik ma itt tanulnak, a saját lányommal együtt, valami olyat tapasztalnak ebben az ellenállásban, ami történelem lesz. Ettől egy tehetséges ember gazdagabbá válik. Nem féltem, de irigylem őket és most sajnálom igazán, hogy már régen nem tanítok az SZFE-n.”
Azt is hozzátette: “Vidnyánszky elárulta a saját tehetségét, a Júdáspénz pedig a napról napra gyarapodó stallumok adományozása. Különös szenvedély ezeknek a pozícióknak a bekebelezése, kivált, ha már annyi van belőlük, hogy képtelenség ellátni mindegyiket. A tehetséges emberek körül hemzsegnek a tehetséges emberek. A kaposvári színház folyosóin annak idején, olyan emberekkel lehetett találkozni más művészeti ágakból, akik európai hírű alkotók voltak, vagy lettek.”