Élmények, emberek, gondolatok. Milyen hatásokra válunk azzá, akik ma vagyunk? Minden idők egyik legnagyobb operaénekese válaszolt a Nők Lapja kérdésére.

„Fogatlan, copfos kislányként odaálltam a zeneiskola igazgatónője elé, és azt mondtam, hogy zongorázni akarok tanulni. Nem azt, hogy szeretnék: akarok. És amikor Bíró Kató néni azt mondta, de te gyerek, már szeptember van, felvételi majd csak jövőre lesz, rávágtam, hogy márpedig én most akarom elkezdeni. Ez az ártatlansággal együtt járó határozottság foghatta meg, mert végül ő vett a szárnyai alá. Rengeteget tanultam tőle. Az ember nem mindig otthonról hozza az útját, az igazi hatás kívülről jön” – fogalmazott a Nők Lapjának Marton Éva, aki arról is mesélt, mikor tapasztalta meg a csapatjáték erejét.

„Amikor elkezdtem mutálni, és a háromoktávos hangomból a rendkívüli magasság pillanatok alatt eltűnt, nem estem kétségbe, mert éreztem, hogy visszajön majd. Viszont a sport felé, a röplabda felé fordultam, aminek köszönhetően megtapasztalhattam a csapatjáték és az egymásra figyelés erejét. Miután felvettek a Zeneakadémiára, még folytattam a válogatott ifjúsági, illetve a női csapattal, de végül választanom kellett a sport és az éneklés között. A tanulmányaim után csatlakozhattam az Operához, és elindult az igazi munkám, ami sok gyakorlással és lemondással járt, napi huszonnégy órát követelt az életemből” – fejtette ki az operaénekes.

A művsz azt is elárulta, hogy talált rá a szerelem:
„Egy vidéki kultúrházban léptünk fel Hacki Tamással, a nagy füttyművésszel, valamint egy harmonikaegyüttessel, én Adél áriáját énekeltem A denevérből. Utána kaptunk vacsorát is, birkapörköltet, amitől otthon nem tudtam elaludni, hasi fájdalmaim voltak, azt hittem, vakbélgyulladás. Lementem a Rigó utcai rendelőbe, akkor ismertem meg a férjemet, éppen ő ügyelt. A találkozásunk életre szólt, ez az úgynevezett nagybetűs szerelem. Fiatal orvos volt, jóképű, sportos, tetszett a vagánysága, a talpraesettsége és a logikája. Mindig jól éltünk, de nem lettünk milliomosok, nem is vágyunk rá. A mi kincseink az emlékeink. Nekünk a múltunk az édenkertünk” – fejtette ki Marton Éva.

Arról is beszélt, ahogy halad előre az idő, sok mindent másképp lát, mint a kezdetekben, a különböző szerepek és rendezők folyamatosan formálták: „A világ összes nagy színházában felléptem. Amikor 1983-ban a New York-i Metropolitan Opera százéves volt, és a Turandotot énekeltem, nyolcszáz levelet kaptam. Nincs az életemnek olyan szakasza, amikor unatkoztam vagy elégedetlen lettem volna. A Jóisten a tenyerén hordozott. Remélem, méltóképpen fogom tudni befejezni az életet is” – nyilatkozta Marton Éva.

Forrás: Nők Lapja