Ignjatovic KrisztinaSzinetár MiklósLáthatáron CsoportMiskolc
  • facebook
  • instagram
  • 2022. január 22., szombat
    banner_bigBanner3

    “… másnap este már a színpadon állnék” – Interjú Csernus Mariann-nal

    2022. január 8., szombat 06:00

    A 93 éves Csernus Mariann Kossuth-díjas színművész egyedül tölti a napjait, de nem bánja, mert másfél év után novembertől végre újra felléphet a Magyar Színházban. A Vizsolyi Bibliából készített előadását, amelyet évtizedekig játszott, örömmel adná elő újra: úgy ismeri a teljes Ószövetséget, mint a tenyerét. Navarrai Mészáros Márton készített interjút a színésznővel az Új Ember ünnepi számába. Köszönet a másodközlés lehetőségéért!

    Az interjú karácsony előtt készült.

    – Október végén töltötte be a kilencvenharmadik életévét. A koronavírus-járvány miatt az elmúlt másfél évben nem állt színpadon, november óta viszont ismét játszik Háy János Házasságon innen, házasságon túl című darabjában, amely 2019-ig már tizenegy éven keresztül sikerrel futott a Magyar Színházban. Hogyan telt a születésnapja?

    – Pontosan úgy, mint a többi napom: egyedül, de nem magányban. Mivel október 30-a szombatra esett, ezért a hétvégi bevásárlással indítottam, aztán összedobtam egy levest, ebéd után pedig jó szokásomhoz híven olvastam, és megetettem az erkélyemen lébecoló madarakat, amelyek üvöltve kérik az eledelüket. Sokan hívtak telefonon, hogy felköszöntsenek, például az én drága jó állatorvos barátom, aki nemrég élt túl egy szívinfarktust. A kollégáim közül Hámori Ildikónak és Láng Balázsnak is eszébe jutottam.

    Fotó: Lambert Attila

    – Hetvenhárom éve szerződtették először társulathoz: 1948-tól a – Révay utcában állt – Pesti Színház tagja volt, ahová Devecseri Gábor író, költő vette fel. Gyakran gondol a múltra?

    – Változó. Habár elég érzékeny vagyok, az érzelmek nem tengenek túl bennem. Valahogy úgy alakult a gyermekkorom, hogy mindig is makacs és öntudatos kislány voltam, akit csak a humán tárgyak érdekeltek. Apám, az első világháborús katonatiszt, akit én a címe miatt „vitéznek” szólítottam, tizenhárom évesen vett nekem egy pianínót. Nyolc évig tanultam zongorázni. A Veres Pálné Leánygimnáziumban érettségiztem, nagy jóindulattal, mert míg irodalomból és nyelvtanból verhetetlen voltam, addig matekból kuka, az igazgatónő oldotta meg helyettem az érettségi feladatot. Azt mondta, teljesen felesleges belém verni a reáltudást, úgysem veszem hasznát, szavaljak el inkább egy Ady-verset, mert abban hallatlanul jó vagyok. Hát, így történt, hogy a matekérettségin nem hasaltam el, viszont szegény osztálytársaim meghallgathattak egy újabb Ady-költeményt, Csernus Marika előadásában.

    Egyébként ennek a nagy műveltségű igazgatónőnek, Hajts Ilonának köszönhetem, hogy színésznő lettem. Az érettségi évében előadtuk Babits Mihály Laodameia című lírai drámáját az aquincumi amfiteátrumban. Meghívta Babits özvegyét, Török Sophie-t, vagyis Tanner Ilonát, aki kiemelt helyről figyelte az előadást, és eljött Déry Tibor, Örkény István, Egri István rendező is. Tehát nemcsak a szülők, nagyszülők, rokonok és barátok, hanem a magyar irodalom nagyágyúi is ott ültek a fűben. Nem telt bele sok idő, és a kiváló rendező, Egri közbenjárásával Devecseri leszerződtetett a Pesti Színházhoz.

    – Nem maradt ott sokáig, csak két évet töltött a társulatnál. Mi állt a színházváltás hátterében?

    – Nem éreztem jól magam ott, valahogy nem tetszett a légkör, nem szerettem ott lenni. Major Tamás viszont felfigyelt rám, holott pontosan tudta, hogy jó értelemben vett dzsentri családból származom. Én soha nem titkoltam, hogy szociáldemokraták és keresztények vagyunk. 1950-ben mégis felvett a Nemzeti Színházba (az intézmény 2000 óta Magyar Színház néven működik – a szerk.), és azóta is, immár hetvenkét éve társulati tagja vagyok ennek a szebb napokat látott teátrumnak.

    – Mivel kápráztatta el Major Tamást?

    – A Nemzeti főrendezője, Gellért Endre felvételiztetett, ő mondta, hogy menjek a Majorhoz, és közöljem vele, hogy ő már szerződtetett. El is mentem a Nemzetibe, ami akkor – felrobbantásáig – a Blaha Lujza téren állt. Ott ültek sorban a kispadon a leendő kollégák: egy rakás színésznövendék, akik felvételire vártak. Üljek le, várjak a soromra, mondta valaki. Öntudatosan feleltem: nem, engem Gellért elvtárs küldött, hogy szerződtessenek. Huszonegy-huszonkét évesen mindenben biztos voltam. Bekopogtam, kinyitottam az ajtót és be is mentem. Ott ült egy hatalmas asztalnál Major Tamás, Gábor Miklós, Básti Lajos és Tőkés Anna. Major a jól ismert hangján rám szólt: „Nem hívták még, kérem!” Kicsit megingott bennem az önbizalom. „Maga mit akar?” – kérdezte, nyilván azért, mert földbe gyökerezett lábbal álltam előtte. Azt feleltem, „nem hívtak, de azt mondta a Gellért elvtárs, hogy tessék engem szerződtetni”. Major rám nézett, aztán így szólt: „Na, adja elő nekünk is a művészetét!” Szavaltam neki, hogy mit, azt már nem tudom, aztán felküldött a harmadikra a főtitkárhoz, hogy írjam alá a szerződésemet. Jobbnál jobb szerepeket kaptam a Nemzetiben. Major tanácsára változtattam meg a nevemet, mondván a Marianna túl hosszú, a Mariann viszont igazán smakkol.

    – Később Major, akivel gyakran játszott együtt színpadon, többször rendezte is. Melyik volt a legemlékezetesebb közös munkájuk?

    – Molière A fösvény című színművében, amit 1952-ben mutattunk be az ő rendezésében, Élise-t játszottam. Bartos Gyula volt Harpagon, Kállai Ferenc pedig Cléante. Szeretem a klasszikusokat, szóval, igazán élveztem. A másik „mesterem”, Gellért Endre is rendezett, például Ben Jonson Volpone című komédiájában, amelyben Ungvári László, Rajz János és Gellért Lajos is a partnerem volt. Az igazi áttörésnek azonban Nagy Ignác Tisztújítás című vígjátéka számított, Várkonyi Zoltán rendezte a Nemzetiben. Major játszotta Langyos doktort, az ember- és állatorvost, én pedig a feleségét, Kingát. Nem tartozik a tárgyhoz, de sok remek színész kapott szerepet a darabban, például Kállai, aki az ügyvédet játszotta. Na, szóval, kellemes történelmi komédia, a szöveggel nincs is gond, csak hát

    Várkonyi kitalálta, hogy beszéljek palóc tájszólásban, ha már egy vidéki orvos hitvesét játszom. Szerencsére előjöttek az anyámmal együtt töltött nógrádi nyarak emlékei, és a másnapi próbán az elragadtatott Várkonyi felnevetett a nézőtéren. Számomra ez jelentette az igazi áttörést. 1957 májusától tudom, hogyan kell előhozni magamból egy szerepet.

    – Időközben, 1953-ban, elvégezte a Nemzeti Színház Stúdióját.

    – Igen, mert úgy gondoltam, hiába játszom főszerepeket és szavalok ilyen szépen, azért nem ártana, ha megtanulnám a mesterséget. Soha nem jártam a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de tavaly aláírtam a modellváltás ellen írt petíciót, mintegy száz művésztársammal együtt.

    – Számtalan emlékezetes színpadi szerepben láthatta a közönség 1962-ig.  Alison Portert alakította John Osborne Emlékezz haraggal és Jean Rice-t A komédiás című darabjában. Clarice-t játszotta Goldoni Két úr szolgája, Dorimene grófnőt Molière Úrhatnám polgár, Mását Tolsztoj Élő holttest című művében. Aztán az 1956-os forradalom után disszidált fivérével történt párizsi találkozásuk miatt kettétört a pályájára. Mivel indokolták a „betiltását”?

    – Három öcsém volt, ketten a dél-afrikai Johannesburgba emigráltak, azóta is ott élnek, ha meg nem haltak. Nem tartom velük a kapcsolatot, egy ideig leveleztünk, aztán már nem. A középső öcsémet, aki már gyermekként is négy nyelven beszélt, a határon elcsípték az amerikaiak, és beszervezték. Így az USA haderejének egyik hírszerzési egységéhez (United States Army Security Agency) került. Persze, erről én nem tudtam, ahogy anyámék sem. Mi úgy tudtuk, hogy kamionsofőr lett nyugaton. Róbert testvéremmel kétszer találkoztam Párizsban, amikor kint voltam a második férjemmel, Somlyó Zoltán költővel. Arra kért, beszéljünk négyszemközt. El is mentünk sétálni, a Somlyót pedig otthagytuk az ebédjével. Azt mondta nekem az öcsém: „Egyet kérek, ne kérdezz tőlem semmit, ami arra vonatkozik, hogy az amerikai titkosszolgálatnál kell lennem.” Nem is kérdeztem. Mit kérdezhettem volna? Örültem, hogy végre láthatom. A magyar hatóságok viszont úgy gondolták, gyanús, hogy egy kémmel találkozom, információkat szállíthatok neki. Nem tudom, mi történt a belügyekben, de egyszer csak nem kaptam főszerepeket. Major nem állt ki mellettem, de képtelen lennék haragudni rá, hiszen a származásom, a családi ügyeim és a nagy szám ellenére tizenkét éven át hagyott játszani. Az öcsém később a Las Vegas-i kaszinók diszpécsere lett. 2006 karácsonyán teljesen egyedül, magatehetetlenül halt meg egy nevadai kórházban.

    – A mellőzése miatt kezdett önálló esteket készíteni?

    – Igen. A Somlyóval jól elvoltunk a Kútvölgyi út 33. szám alatti lakásunkban, eljártunk a Fészekbe és az Írószövetségbe. A 60-as években többnyire csak kis szerepeket játszottam, például a Coriolanusban, meg Molière elfeledett vígjátékában, a Dandin Györgyben. Volt egy kis szerepem Makk Károly filmjében, az Elveszett paradicsomban és Keleti Márton Hattyúdalában is. A Nemzeti Színház nem túl aktív tagjaként azonban úgy döntöttem, hogy a magyar költészetet helyezem az életem középpontjába. Amikor 1964-ben először ünnepeltük a költészet napját, én Juhász Ferenc versét szavaltam a Magyar Írók Szövetsége április 11-i ünnepségén, az Egyetemi Színpadon. Részt vettem paródia- és esztrádműsorokban is, de az igazi nagy dobást mégiscsak Weöres Sándor Psychéje jelentette, amit 1972. március 15-én mutattam be az Egyetemi Színpadon. A férjem révén sok íróemberrel kerültem barátságba, de Weöreséket, pontosabban a feleségét, Károly Amyt még a gimnáziumi iskolaigazgatónőm révén ismertem meg. Sanyika odaadta a kéziratot, már jóval azelőtt, hogy a Magvetőnél megjelent Psyché – Egy hajdani költőnő írásai címen, Gyulai Líviusz grafikáival. Monodrámát rendeztem belőle, amit évtizedekig játszottam. Két órán keresztül egymagam álltam a színpadon, és mondtam a csodálatos verses regényt. Kecskés András írt hozzá zenét, Fodor Ferenc gitárművész kísért. 1979-ban aztán Jászai Mari-estet csináltam, ez volt az Életem.

    Fotó: Lambert Attila

    – A Vizsolyi Biblia hogyan vált a színészi létezésének egyik alappillérévé?

    – A Psyché ötszász alkalommal ment, beutaztam vele az egész országot. Volt egy kis autóm, szerettem és jól tudtam vezetni. Hátulra beültettem a pulikutyámat, így vágtunk neki az útnak. Aztán a Helikon 1981-ben megjelentette a Vizsolyi Biblia hasonmás kiadását. Az egyik szerkesztő elhozta nekem az irdatlanul nehéz kötetet, és átadta a kiadó munkatársainak üzenetét: „Csinálj vele valamit!” Udvariasan megköszöntem, bájvigyorogtunk kicsit, aztán feltettem a Bibliát a szekrényemre. Jó lesz ott, morogtam. Végül levittem magammal az őrségi víkendházba, ahol szintén pihentettem egy ideig, majd egyszer felcsaptam és azon nyomban beleszerettem. Jó néhány előadás ment ebből is, Székely Gábor és Iglódi István vezetése alatt a Nemzetiben, és azután, hogy Magyar Színház lett a nevünk, egészen nyolcvanhét éves koromig. Zalán Jánossal, a jelenlegi igazgatóval időről időre beszélünk arról, hogy majd újra játszani fogom.

    – Mely színpadi szerepeire a legbüszkébb?

    – A Bánk bánban nagyon szerettem Melindát; eredetileg az Amerikába disszidált Szörényi Éváé volt a szerep, tőle vettem át. Ez ugyanolyan közel áll a szívemhez, mint Madách Mózesében Cippora, a címszereplő felesége. Azt a szerepet tizenhét éven keresztül játszottam. A Vizsolyi Biblia is fontos mérföldkő az életemben. Amióta az eszemet tudom, imádok sétálni, és a mai napig Arany-balladákat, Ady-verseket és a Károli Biblia-fordítását mondom közben. Meg lefekvéskor, ébredéskor is. 

    – Egyetlen gyermeke, az első férjétől, Joó László színművésztől született Joó Katalin 1988-ban öngyilkos lett. A tragédia hatására kezdett pszichológiát tanulni, majd nyomozómunkába fogott, melynek során a lánya indítékait próbálta feltárni. Ebből írta a Ki voltál, leányom? című kötetét. Segített az írás a gyász feldolgozásában?

    – Igen, de nem derült ki semmi. Bejártam az összes helyszínt, ahol Kati megfordult: az otthonát, a színházát, az orvosi rendelőket, az önkormányzatot. Depresszióval küzdött, sikertelen volt az élete. Dacos volt, akárcsak én. Kiugrott a vonatból, menet közben. Egyszer csak kaptam egy telefonhívást az önkormányzattól. Máig emlékszem a nyitómondatukra: „Vegye át a vasúton maradt igazolványait a leányának.” Aztán sötétség. Elmentem, átvettem a papírokat. A lányom a Keleti-főcsatornába készült ugrani, ha nyolc-tíz másodperccel előbb teszi, talán máig sem tudom meg, hogy meghalt.

    – Haragszik rá?

    – Hogyne haragudnék! Haragszom, a szeretetteljes, anyai dühömmel. Rendkívül tehetséges énekes lett volna, ha hallgatott volna Nádasdy Kálmánra, az Operaház főrendezőjére. „Nézze, Kati, maga lehet színésznő, abból sok van, de ilyen hang, mint a magáé, kevés akad. Kézen fogva viszem a konzervatóriumba, a maga kontraaltjával, abszolút hallásával…” – mondta neki. De ő csak legyintett a főiskolai tanárára: „Kálmán bácsi, ne hülyéskedjen!”

    – Ennyiben maradt a dolog?

    – „Kati, a hervadt életbe! Ne az anyját akarja utánozni!” – ezt ismételgette neki Nádasdy. Tudom jól, mert engem is felhívott, hátha jobb belátásra tudom bírni. Két éven belül európai hírű énekesnőt csinált volna belőle, mert Katinak nagyon szép mezzoszoprán hangja volt, és már ötévesen hibátlanul püfölte a Rösler pianínónkat.

    – Ma is ír még?

    – 1982-ben adták ki az Eszterlánc kötetemet, amely egyfajta vallomásregény az életem első feléről, és tisztelgés a fiatalságomat meghatározó asszonyok előtt. 1993-ban jelent meg a Ki voltál, leányom? című könyv, ami a harminchét évesen meghalt lányom utáni sikertelen nyomozásom története. A harmadik könyvem, a Csillagszóró pedig az életemre reflektál, a színházra és az irodalomra, barátokra és barátságokra. Időskoromra kicsit szétszórt lettem, már nincs türelmem írni.

    – Mit olvasott mostanában?

    – Az angol színpadi óriás, Peter Brook Az üres tér című kötetét. Színház és alkotó, művész és közönség kapcsolatáról soha nem olvastam jobbat. Ferdinandy György és Sárközi Mátyás új könyveit is egy ültömben végigolvastam. Ferdinandytól a Tambo és a Könyv a világ végén nagyonmegfogott, az utóbbiról tavasszal írtam is egy ajánlót a Népszava hétvégi mellékletébe, a Szép Szóba. Sárközi új kötete, a Hampstead könnyű olvasmány, de nem bántam meg, hogy rááldoztam néhány órát az életemből. Mostanában gyakran elővettem Lorand Gaspar, vagyis a marosvásárhelyi születésű, de Franciaországban híressé vált Gáspár Lóránd versesköteteit. Hihetetlen öröm a líráját olvasni, franciául és magyarul is. Teleírtam a dedikált köteteit: lapszélekre, verssorokhoz, mindenhová jegyzeteltem. Szerencsés vagyok, mert jól ismerhettem, és elmondhatom, hogy kölcsönösen mélyen szerettük egymást. Kétszer jártam náluk Tunéziában, onnan csempésztem ki a hibiszkuszomat, ami fává terebélyesedve áll a szobámban. Szinte a haláláig leveleztünk, több száz levelet váltottunk, de azokat néhány éve tűzbe vetettem. Csak ránk tartoztak, senki másra.

    – Itt a karácsony. Milyen emlékeket őriz az ünnepről?

    – Anyám már karácsony napja előtt megsütötte a diós meg a mákos bejglit. Apám, a vitéz Csernus, a közművelődési miniszter osztályán dolgozott, így könnyebben tudott fát vásárolni. Mindig együtt mentünk a fenyőért. Ezüstöt vettünk, hogy sokáig tartson. A karácsonyfa díszítése az én dolgom volt. Fent, a padláson becsomagolva tartottuk a díszeket. Úgy látszik, olyan üvegből készültek, ami nem törik, mert évtizedekig használtuk őket.

    – Mi volt a karácsonyi menü gyermekkorában?

    – Hallal kezdtünk, ez magától értetődik. A másnapi ebéd nem annyira érdekelt, csak arra emlékszem, hogy anyámnak felolvastam, miközben készítette.

    Meg kellett rakni fával a sparheltet, aztán nekiállt, hogy hatunkra megfőzzön, én pedig vidáman és boldogan felolvastam neki. Mindig csak a boldogságot és a jót sugározta.

    – Milyen lesz az idei karácsonya?

    – Nincs családom, mindkét férjemtől elváltam, és túl is éltem őket. Meghalt az utolsó pulim is. Eladtam az autómat, az őrségi tanyámat pedig az egykori vőm családjára írattam. Az ottani kertben nyugszik a lányom és a szüleim. Szóval, egyedül töltöm az ünnepet. Karácsonyeste minden körülmények között egyedül lennék, végtére is ez a befelé fordulás ünnepe. A nagybátyám bencés rektor volt, valaha ő esketett. Van egyfajta vallásosság bennem, de templomba nem mennék. Több mint hetven éve dohányzom, akár éjjel is képes vagyok elszívni egy szálat a teraszomon. „Öreg, most már kellene valami”, mondom ilyenkor a Jóistennek. Nincs sok bajunk egymással. A hitem nem a megrendülésen alapul, inkább „haverinak” mondanám a kapcsolatunkat. Szerintem ez csak így működik, tudja?

    – Vannak tervei?

    – Az igazgatóm a színházban megígérte, hogy elővesszük a Bibliát. Ha felhívna valamelyik este, és azt mondaná, holnap játsszam, másnap este már a színpadon állnék. A járványhelyzet miatt nem járhattam uszodába, de letudtam a koronavírus elleni oltásokat és az évente kétszer esedékes infúziókúrámat is. Tévém, számítógépem, mobilom nincs, de olvasni nagyon szeretek.

    Szöveg: Navarrai Mészáros Márton

    Fotó: Lambert Attila 

    Forrás: Új Ember, Magyar Kurír

    Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka