85 évesen is stramm, derűs, kollégái igazodási pontnak tartják. A kőszívű ember fiai Baradlay Richárdjaként lopta be magát a mozinézők szívébe. A friss Kossuth-nagydíjas Mécs Károly, a Nemzet Művésze a Szabad Földnek válaszolt.

Borzák Tibor interjúja a Szabad Földben olvasható.

Mécs Károly elárulta, a Kossuth-nagydíj kapcsán szeretetözönben volt része: „Rengeteg barátom, ismerősöm keresett meg telefonon vagy írásban. Még olyanok is akadtak köztük, főleg a külföldön élők, akikről évtizedek óta nem hallottam. (…) Úgy érzem, ezt az elismerést nemcsak én kaptam, hanem a generációm is. Azok a jelentős színházalkotók, akik közül sokan eltávoztak. Számos olyan barátomat, kollégámat említhetném, akikkel végigdolgoztuk a mögöttünk álló évtizedeket. Szeretném a kitüntetéssel járó érzést rájuk is kiterjeszteni.”

„Megannyi olyan szerep megtalált, amit szerettem; vagy menet közben derült ki, hogy sikerre vihető. Sok múlik a szerencsén és az időszerűségen. Csodálatos mesterség a miénk, rengeteg kínlódással és gyönyörűséggel jár, nem szívesen mondunk le róla. Egy idő után viszont az embernek tudnia kell, hogy mi a kötelessége. Elegánsabb felállni, nem megvárva, amíg szánakozva összenéznek a háta mögött” – tette hozzá.

Arról is faggatták, lehet-e valamiféle párhuzamot vonni a régi és a mai világ között: „El kell fogadni, hogy új tendenciák, új életszükségletek jelentkeznek a színművészet berkeiben is. A változás mindig a társadalmi közegben gyökerezik, az emberi önmegvalósítás módozata pedig elsősorban a teátrumok műsoraiban érhető tetten. Meggyőződésem, hogy nagyon sok a tévút, az értelmetlen zsákutca, de amióta színház létezik, ez a fajta útkeresés és rossz értelemben vett önmegvalósítás mindig elkísérte a pályát.”

Mécs Károly 1956-ban újságot írt, egy nyomda reprodukciós részlegéhez tartozott. Amikor külföldre mentek a kollégái, őt is hívták: „Salzburgban lett volna munkám. Megváltottam a jegyet, kimentem a vasútállomásra, felültem a vonatra. Amikor az ablakból megláttam a János-hegyet, elöntöttek az emlékek, a szüleim, a testvérem ott laktak a közelében. Leszálltam és visszaváltottam a jegyet. Soha többé nem jutott eszembe, hogy itt hagyjam a hazámat. Pedig lett volna rá lehetőségem – a feleségemnek meg különösen -, hogy Nyugaton éljünk és teremtsünk magunknak egzisztenciát. Magyar vagyok, minden ide köt. Utazni viszont szeretek. A feleségemmel együtt sokfelé kalandoztunk a földkerekségen. Élményeket csak helyben lehet szerezni: Árva vára alatt hallani a folyó zúgását, Erdélyben a málnásban szemezni a medvével, Brassóban szomorkodni a lepusztult műemlékek láttán, Norvégiában kátrányszagú fatemplomokban bujkálni – mind-mind hozzátesz az emberhez. Szinte a fél világot bejárva mégis kiderül, hogy milyen jó magyarnak, európainak lenni!”

Borzák Tibor interjúja a Szabad Földben olvasható.