Mécs Károly, a Nemzet Művészének színészi életpályáját és életművét idén Kossuth-nagydíjjal ismerték el. Az Indexnek adott interjújában azt mondja, hogy a hír nagy meglepetésként érte. A Kultúra.hu-nak pedig pályájáról is beszélt.
A kérdésre, amikor értesült arról, hogy Kossuth-nagydíjat kap, mi jutott elsőként az eszébe, Mécs Károly elmondta: “„Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehelet megszegik.” Ezt írta Arany János A walesi bárdok című versében. Ez ilyen pillanat volt. Tudtommal ennél nagyobb kulturális díj nem létezik. Ám ez a boldogság felelősséggel is jár. Bennem például azonnal átfutott, mi mindent tettem a múltban, amiért most ilyen kitüntető figyelmet, megbecsülést és szeretetet kapok.”
Arról szólva, ilyenkor mi ugrik be először: egy-egy szerep vagy az egész életút, azt mondta: “Esetemben már az életút. Hatvannégy év. Kimondva ugyan soknak tűnik, mégsem az. Rengeteg munka, törődés, átéltség és élmény van mögötte. És persze kudarc és buktató is, de szerencsére olyan ember vagyok, aki nem gondol a rosszra. Engem a jó dolgok tesznek boldoggá és elégedetté. (…)
Mindig tisztában voltam azzal, hogy mennyit ér és mivel jár a belefektetett munka. Egy színész ugyanis csak akkor jó, ha folyton adni akar.”
Mécs Károly szerint a díjak fontosak, mert arról szólnak, hogy a színész munkáját elismerik és megbecsülik, legalább ennyire értékes a kollégák pillantása, de a legnagyobb ölelés a közönség szeretete.
Az Index interjúja ITT olvasható.
A Kultúra.hu kérdésére, mikor született meg benne az elhivatottság érzése a színészet iránt, úgy fogalmazott:
“Mindig voltak efféle törekvéseim, édesapám által írt szövegekkel és a környékbeli gyerekekkel előadásokat rendeztünk. Ez volt a kezdet. Olvasó kölyök voltam, szerettem, ahogyan az olvasmányaim megelevenedtek, filmszerűen láttam magam előtt a történeteket. Bizonyára már akkor mocorgott bennem valami.
Öregdiák voltam, amikor magyartanárom, Kiss István írt egy darabot a Toldy Ferenc Gimnázium fennállásának százéves évfordulójára, amely az oktatás nyelvének magyarrá tételéről szóló törekvésekről szólt. Rám osztotta a rendkívül pozitív magyartanár szerepét. Nem nagyon örültem neki, mert úgy éreztem, túlságosan jó, ellenben volt egy rendkívül ellenszenves némettanár, akit nagyon szerettem volna eljátszani. Sikerült is, egy ronda vörös parókát is magamra húztam. Korábban orvos vagy könyvtáros akartam lenni. A fiúk egy részét tizennyolc éves koráig nem lehet komolyan venni, én is ilyen voltam.”
Annak kapcsán, hogy kiállása jó ideig hősszerepekre predesztinálta, azt nyilatkozta: “A lelki alkatom is erre predesztinált. De akadtak azért negatív szerepeim is, és azokban általában több örömet találtam: színesebbek, elevenebbek, közelebb állnak a hétköznapi élethez.
Bessenyei Ferenc mondta egyszer, hogy „borzalmas dolog húsz éven át mindig erősnek és bátornak lenni”. Rendkívüli színész volt és mélyen érző, gondolkodó ember.
(…) Mindig azt játszottam el, amit rám osztottak. Sok színésznek vannak illúziói, hogy erre vagy arra alkalmas, ám rendre kiderül, mikor ráosztják, hogy tévedett. A szereposztást bízzuk a hozzáértőkre. Eszembe sem jutott volna A kőszívű ember fiainak Baradlay Richárd szerepét rám osztani, Várkonyi Zoltánnak viszont igen, és neki volt igaza.”