Noszty Feri és Baradlay Richárd megformálója, a színházi élet meghatározó alakja nemrég jelentette be, hogy visszavonul. Példaértékű pályájáról Szegő András kérdezte az idén Kossuth-nagydíjat is elnyert művészt.

A Nők Lapja interjújából:

Arról szólva, hogy volt egy hosszú időszak, amikor te ő kapta az összes magyar filmben az ellenállhatatlan szívtipró szerepét, őt vártak előadás után a színházban, Mécs Károly úgy fogalmazott: „Hidd el, én ezt nemcsak saját érdememnek tartottam, hanem a szerző és a rendező érdemének is. Kicsit örültem, kicsit zavarban éreztem magam. Eleinte nem voltam az ismertségre felkészülve. (…) Érettségi után ott álltam, és látszólag nem kellettem… és akkor jött a segítség. A volt gimnáziumom százéves fennállása alkalmából magyar tanárom drámát írt, és szereplőket keresett hozzá. Így lettem Rotter Richard ellenszenves némettanár megszemélyesítője. Drukkoltam, mégis jól éreztem magam a színpadon. Ez gondolkodóba ejtett. Megkértem édesapámat, nézze meg, és véleményezzen. Nem nevetett ki, azt mondta: „Valami mozog, kukac vagy tehetség.” Felemlítette nagybátyát, aki Bécsben Fritz Lang filmjében átment a színen és kalapot emelt, úgy gondolja, ennél többre vihetem. Ezt biztatásnak vettem, és Rózsahegyi Kálmán Színészképző Stúdiójában komoly szakmai előképzésben vettem részt, nappali pénzkereső foglalkozásom mellett. Igazán csak egy barátom hitte eltökélten, hogy őt ez a pálya várja, és kért, menjek el a felvételire én is. Egy Villon-verssel jelentkeztem, Faludy átköltésében, és érdekes módon későbbi nagy mentorom, példaképem, Básti Lajos dobott ki, mondván, „ugyan miért nem felel meg magának mondjuk Kosztolányi fordítása?”. Hiába, annyi zseniális költőnk van, hogy igencsak nehéz közülük választani… Egy év múlva aztán juszt is megpróbáltam újra, és sikerült. Innentől valami csodálatos világ tárult fel előttem. Remek tanárok, partnerek, előadások, szerepek. Gáti József, Versényi Ida, Simon Zsuzsa, Várkonyi Zoltán, Szegeden Szendrő József, és a büntetését akkorra már letöltő Kiss Ferencnek is kedves tanítványa lehettem. Kemény, nehéz évek voltak, de anynyit tanultam, mint amennyit sehol máshol nem tanulhattam volna. Ez képezte azt az alapot, amelyre később építkezhettem.”

Közben évtizedekig játszottál a Thália Színházban: „Engem mindig a lehetőségek, a következő szerepek érdekeltek, és ezek mindig adva is voltak. Rengeteg előadásban számtalan karaktert megformálhattam, és ez nekem elég volt. (…) Miért kéne változtatnod, ha elégedett vagy a sorsoddal? A társulat barátaidból áll, a repertoár bár szokatlan, de sikeres. Még ma is találkozom olyan nézőkkel, akik az akkori előadásokat meghatározó élményként emlegetik. Egyébként Várkonyi, később Marton Laci is hívott a Vígszínházba…”

A felvetésre, lehetett volna akár igazgató is, elárulta: „Kétszer is felkértek. Nemet mondtam. Én színésznek hiszem magam, és szakmám gyakorlására szegődtem. Mint igazgató etikátlannak tartottam volna, hogy a színházamban magamra osszak bármit is. Tudom, ez ma már idejétmúlt felfogás, de én ilyen ósdi vagyok… Meg egyébként is meggyőződésem, hogy egy-egy szerep makulátlan kidolgozása követel annyi energiát, hogy mellette ne fussa egyéb kapcsolatok ápolgatására, közéletiségre, adminisztratív teendők ellátására, és számos, színházon belüli ügy kézben tartására. Persze vannak, akik ezt másként gondolják, csinálják, sok sikert hozzá. Én megmaradtam színésznek, abban szerettem volna mindig a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Olykor-olykor sikerült, és ezek voltak az én igazi ünnepnapjaim. Amikor meg nem, hát azokat az éjszakákat nem kívánom senkinek… Nekem ez volt lényegében a pálya… (…) Örültem az ismertségnek, de a tolakodást nem szerettem. Csöppet sem voltam elégedett magammal. Nemcsak sikeres, hanem jó színész is akartam mindig lenni.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Online itt érhető el: Nők Lapja.

Szerző: a nagyszerű Szegő András