Tizennyolc éven keresztül játszotta a Katona József Színház Kamrája a Top dogs c. előadást – az akkor itthon még szinte ismeretlen menedzser-világ görbetükrét. Ami akkor új és röhejes volt – mára itthon is kőkemény valóság lett. A ma Németországban élő, a stuttgarti Theater tri-bühne színház művészeti igazgatójával, Bagosssy Lászlóval beszélgettünk az eSzínház közvetítésében online látható előadás kapcsán.

Tizennyolc év – ennyi ideig játszottátok a Top Dogs című előadást – hatalmas idő. Időnként újra hozzányúltál a darabhoz. Mitől tudott ennyi időn át friss, érvényes maradni?

Urs Widmer műve eredetileg olyan korú menedzserekről szól, mint amilyenné az előadásban játszó színészek váltak mostanra. Mi annak idején a kiöregedett, szemétre dobott figurák tragikomédiája helyett egy fiatal, ambiciózus, marketing-hívő generáció tragikomédiáját mutattuk be. A kétezres évek elején, a premier napjaiban még egészen más volt a hazai kulturális közeg. Miközben Svájcban már tombolt a mindent átható marketing-kapitalizmus, hozzánk akkor kezdett begyűrűzni. Ez az addig ismeretlen világ adta az izgalmát az előadásnak, és hogy cinkos kívülállással tudtunk nevetni rajta – a szóhasználatán, az észjárásán, a bornírt pragmatizmusán. Azóta a kereskedelmi marketing Magyarországon is teljesen összenőtt a politikai marketinggel, nálunk is ez lett az uralkodó ész- és nyelvjárás. A művészet is áru, amit el kell tudni adni. És ami egykor nagyon viccesnek tűnt, mára megszokott részévé vált az életünknek. Ma már semmiféle megrökönyödést nem kelt, ha egy outsider marketingest vagy egy helyettes államtitkárt színházigazgatónak neveznek ki.  

Éppen az, hogy te fiatal színészekkel játszattad el, tette még feszültebbé a darabot.

A szereplők kora adottság volt: nyolc nagyon tehetséges, harmincas, Katonás színész. Ez ma sem hangzana rosszul. Bennük gondolkodtam, ahogy mindig is a rendelkezésemre álló színészekben gondolkodom.  Ez a furcsa szerkezetű és tematikájú kortárs darab pedig nagyon jól alakítható, és a szöveg legalább hatvan százalékát átírtam. Annak idején ez a vállalkozás sokkal inkább tűnt merész és kockázatos kísérletnek, mint tizennyolc évig futó, négyszázhúsz előadásig jutó produkciónak. Az utóbbira amúgy sem lehet előre készülni, és őszintén szólva, tizennyolc év – minden örömével együtt is – egészségtelenül hosszú idő, ami a legvégére már igazi csömörré változott, különösen azon színészek számára, akik többé-kevésbé ugyanazt a koreográfiát követték ennyi éven át. Ráadásul a rendezőnek is hatalmas kihívás friss impulzusokkal támogatni egy ilyen hosszúéletű produkciót, nekem nem is sikerült, így a frissesség forrását elsősorban azok a jelenetek biztosították, amelyeket szabad improvizációkként helyeztünk el az előadásban. A nyolc játszóból négyen voltak, akik szerettek improvizálni, s négy, aki ettől irtózott, az ő színészetükhöz a nagyon pontosan kidolgozott játékmód illett, ami semmit nem vont le a tehetségükből, a kétféle színészi mentalitás nagyon jól kiegészítette egymást.

Az előadás képekből, helyzetgyakorlatokból, kis epizódokból áll. Mennyire határozták meg a rendezésedet ezek a gyorsan váltakozó jelenetek?

Valóban, az előadás dramaturgiája nem történetmesélő dramaturgia, van egy kerete, aminek az elején egy kirúgott menedzser karrier-építő tréningre érkezik, a végén pedig egy másik „gyógyultan” távozik.  Ami közte van, az ezeknek a tréningeknek a láncolata, amik csupán fel-felvillantják a szereplők életét, és elsősorban pszicho-dramatikus játékokon alapulnak. Ezekben a játékokban könnyű felismerni magát a színházat, legalábbis azt, ahogyan a marketing-kultúra igyekszik kiaknázni a színjátszásban rejlő karizma-építő, történet-mesélő, és manipulációs potenciált. S mivel mindezt művészi tehetség nélkül teszi, a hatás ugyanolyan tragikomikus, mint amikor pszichiáterek vagy politikus-trénerek vagy drámainstruktorok terelgetik ambiciózus céljaik felé a civil lakosságot.   

A Katona Kamrájában, ahol játszottátok, mint egy divatbemutató kifutója, jelent meg a színpad, használtátok ebben az értelemben is. Az egyforma szürke topmenedzser ruha, mintha az uniformizáltságot is jelentette volna. A rendszer elnyeli az egyéneket?

Inkább a menedzser-kasztról igyekeztünk beszélni, ami az alacsony költségvetés miatt nem sikerülhetett kompromisszum-mentesen. Mint később kiderült, a hosszú széria a jelmezeket is koptatta rendesen, és azok többször is cserére szorultak. Valódi drága holmik esetén ez komoly kiadást jelentett volna. Ám a nézők így is megértették, hogy hőseink melyik bolygóról érkeztek.

Bevontál szakembereket?

Igen, több tréner és vállalati menedzser is járt nálunk a próbák idején, első kézből kapott információkat, mozdulatokat és kifejezéseket is be tudtunk építeni az előadásba. 

Ma újra megrendeznéd a darabot?

Néhány évvel a bemutató után Stuttgartban újra megrendeztem, de ott nem tudott olyan érdekes lenni, mint itthon, részben azért, mert nem voltak olyan erős színészeim hozzá, mint a Katonában, másrészt mert nem tudtam annyi újdonságot hozzátenni, mint amennyit illene.

A Top dogs stuttgarti vendégjátéka kiindulópontja volt annak, hogy a Theater tri-bühne társulatában azóta is rendezel, és tavaly óta a művészeti vezetője vagy?

Igen, a színházunk SETT Fesztiváljára hívták meg akkor a Katona előadását, amire most az új pozíciómból fakadóan éppen én válogatok előadásokat egész Európából, s reményeim szerint a Katonából is. Azon a fesztiválon ismerkedtem meg az akkori igazgatónővel, és vette kezdetét egy hosszú és sikeres együttműködés: szinte minden évben rendeztem Stuttgartban. Ennek lett aztán a folyománya, hogy felkértek, pályázzak a művészeti igazgatásra. A Katona már a felbukkanásom előtt is nagyon jó kapcsolatot ápolt a társulattal, Zsámbéki Gábor hosszan volt házirendezője a tri-bühnének, de rendezett ott Székely Gábor, Lukáts Andor és Székely Kriszta is.

Máshogy rendezel ott, mint a hazai pályán? Mennyiben határoz meg, hogy más az ottani közeg?

Meghatároz, és igazgatóként is más szemmel kell az ottani közönségre figyelnem, de még a fesztiválra válogatnom is. Jobbnál jobb előadásokat láttam például a Kamrában, mégis nehézséget okoz kiválasztanom egyet, amely nyelvileg-kulturálisan a német nézők számára is jól követhető lehet. Korábban elég volt, ha a saját előadásaimra koncentrálok, kevésbé láttam rá az utóéletükre, mert Magyarország jelentette a rendezői működésem legfontosabb és természetes közegét. Most igazgatóként sokkal nagyobb a felelősségem, ha valami nem működik.  

A rendezéseidben mindig ott van a jelenre, a politikára, a társadalomra való reflektálás. Nem fogékony erre az ottani közönség?

Stuttgartban most eltűnőben van a politikus színház, a közös ügyeinkkel, a bennünket közelről érintő problémákkal birkózó művészet. A tri-bühne úgyszólván az egyetlen társulat, amelyik programszerűen is művészszínház kíván lenni Stuttgartban, és amely társadalmi problémákat vizsgál. Ahhoz sajnos kicsik vagyunk, hogy egyedül formáljuk a stuttgarti közönség ízlését, pedig egy város színházi kultúrájában nagyon fontos, hogy több olyan szereplő is jelen legyen, amelyik nem szórakoztatóipari, hanem művészeti intézményként definiálja önmagát, akár rivalizálva is egymással. Budapest kulturális értelemben is egy világváros, Stuttgart a nagyon erős és több fontos centrummal is rendelkező német színházi szcénában most csak egy bőségesen dotált provincia. Mintha sok színházvezető kollégám a covid utáni újraindulás zálogaként tekintene a szórakoztató színházra.

A magad elveiből is fel kell adnod?

Nem, az első évadom kompromisszumok nélkül, és nagyon erőteljesen indult. Az viszont világosan látszik, hogy meg kell találnunk az új közönségünket, leginkább a fiatalokat, és hogy ehhez idő kell. A mentor-programunkban már ebben az évadban is huszonöt pályakezdő fiatal dolgozott  nálunk a Freeszfe és a salzburgi Mozarteum növendékei és végzett hallgatói közül, és azon vagyok, hogy később mások is érkezhessenek, mert ez fontos vállalása volt az új művészeti programunknak.   

Kiköltöztél Németországba. Hívnak itthon „vendég” rendezésekre? Egyáltalán jönnél-e, vagy teljes szakítás után mentél el?

Több színházvezetővel is tárgyalásban álltam, amikor utolért a stuttgarti lehetőség, és akkor abban maradtunk, hogy megszakítjuk ezeket az eszmecseréket, mert úgy éreztem, hogy a németországi feladataimra kell koncentrálnom. Magyarországon inkább a tehetséges fiataloknak volna most szükségük több lehetőségre, és nekem semmi kedvem elszívni előlük azt a kevés levegőt, ami még otthon adódik. Megtettem, amit tudtam, és most szerencsés vagyok, hogy Németországban is megpróbálhatom ugyanezt, még ha nem is ugyanabban a ligában, és nem egy ugyanolyan erős szellemi közegben, mint korábban Budapesten.

Azért ebben rengeteg a szomorúság és a keserűség.

 A szomorúság természetes dolog. A keserűség viszont nem az, azon még dolgozni fogok. 

Szerző: Marton Éva