Fodor Orsolya bábrendező hallgató, a Freeszfe Egyesület keretein belül az Akademia Teatralna im. Aleksandra Zelwerowicza Filia w Białymstoku diákja lett. Az alábbiakban számot ad jelenlegi helyzetéről, kétségeiről és kérdéseiről, amelyek a covid sújtotta időkben, az SZFE átalakulása után foglalkoztatják. Facebook bejegyzését az ő engedélyével publikáljuk.

„Megéri – Nem éri meg” egy idő előtti pályakezdés margójára

Több ízben volt alkalmam látni, olvasni, hallgatni, ahogy egy-egy SZFE-s hallgatótársam, pályakezdők valamilyen formában – komoly, szomorú, ironikus, reménykeltő posztokban, interjúkban, egyéb módokon – megnyilvánulnak az egyetemünket ért támadások, majd a kiállásunkat követő időkről, érzéseikről, állapotaikról.

Pályakezdő rendező vagyok, báb szakirányon. 2017-ben vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Emberileg és szakmailag pótolhatatlan emberek közé kerültem. Az osztályfőnökeim és az osztálytársaim a második családommá váltak. A 43-as tanterem az otthonommá. A munkatársak a barátaimmá. Rétesező, Manci, Club93, Rákóczi, Vas, Massolit, Károlyi kert.

Ma már nem vagyok az SZFE hallgatója. Az EMEX program segítségével egy lengyel egyetem, a Akademia Teatralna im. Aleksandra Zelwerowicza Filia w Białymstoku hallgatójaként folytatom tanulmányaimat, szintén bábrendező szakon. (Köszönöm, mindenkinek, aki segített az átjelentkezésben.) Ezt most leírtam, de még mindig nem fogom fel. Hiszen most vettek fel az SZFE-re. Mintha tegnap…

Itthonról tanulok, vizsgarendezéseimet Magyarországon hozom létre. Közben lengyel diákigazolványom van. Itthon vagyok és mégsem. Hogy mi lesz velem mostantól: fogalmam sincs.

Hallgatom pályakezdő barátaim dilemmáit, és megijedek: ez most a mi esetünkben tényleg az az időszak, ahol az „eltűnés” lehetősége erősebb, mint valaha.

Mivel a személyes történeteknek mindig van erejük, nézzük meg az én példámon pályakezdő, mégszfés-márnemszfés színházi alkotók helyzetét:

Normál esetben ebben a félévben hoznám létre az Ódry Színpados vizsgarendezésemet.

– Ez két okból nem történhetett meg:
1. Már nem létezik Ódry Színpad
2. Covid.

Szakmai gyakorlatot kellene végeznem egy vidéki/pesti bábszínháznál, színháznál, mint rendező: ebben az évben ilyesmire nincs lehetőség sem nekem, sem osztálytásaimnak (Covid), de a következő évben van, akinek jobb lesz a helyzete. Bizakodjunk.

Pályázás útján rendezni: itt voltak eddig a legnagyobb kilátások – ezek a „majdnemek”:

• egy gyerekelőadás létrehozására kaptam lehetőséget
• aztán kiderült, hogy még sincs az adott színháznak rá pénze (covid)
• egy online előadás létrehozására kaptam lehetőséget – aztán kiderült, hogy jogi problémák és egyeztetési nehézségek miatt nem hozhatom létre, azt, amit megálmodtam
• rendezői koncepciók, tervek halmozása, amelyek ki tudja hol, mikor valósulnak meg, vagy mire megvalósulnának, még lesz-e közöm addigra az adott anyagokhoz

Már létező előadásaim játszása:

Van egy tantermi előadásom: egyeztetési nehézségek és covid miatt fél éve nem tudjuk játszani. Most végre felújítjuk, de játszási időpont egyeztetése még mindig nem sikerül.

Van egy bábelőadásom: A volt egyetemem nem adja ki nekem az előadást. Ezt az előadást két fesztiválra vinném: az egyik elmarad, a másik kérdőjeles.

Kisebb meghívások: Színházi, performatív, utcai óriásbábos, stb. projektekre kapok meghívást, hogy segítsek. Nehezen mondok nemet, mert izgalmasak. Ezek többnyire ingyen melók.

Ha ezeket végignézzük, a következő látható: az adott személy(jómagam) ezekkel nem keres, nem profitál anyagilag. Szellemileg is csak azokból, amelyek néha összejönnek (ezeket nevezem ünnepnapoknak).

És akkor pár szó végre az Orlando-ról. Nagyon hálás vagyok, mert egy csodálatos csapattal dolgozom. Bár még bőven nem értünk a végére, de elmondhatom, hogy a Kacsa, Halál, Tulipán, A krétakör mellett ez is szerelem-munka nekem. Azért is dokumentáljuk, mert limitáltan lesz nézhető, nem lesz nyilvános, tekintettel a hely adottságaira és a mi lehetőségeinkre: tehát túlreklámozni sem akarjuk. Tehát ez sem egy olyan alkotás, ami széles körökhöz elér majd, de nem is célja neki. Egyszerűen csak nagyon hiányzott a színház, a közös munka, az elmélyülés, és egy inspiráló talált tér. Ez egy nagyon személyes anyag, nagy tanulás, önismereti munka és kísérletezés. Olyan formában, amire régóta vágytam.

Hálás vagyok minden résztvevőnek, aki hisz benne és részt vesz benne: a főként pályakezdő és szabadúszó művészeknek, akik ingyen dolgoznak, miközben többnyire fűtetlen helységekben próbálunk azalatt az idő alatt, amikor mondjuk futárkodhatnának, szinkronba mehetnének vagy forgatnának.

Szeretném végigvinni ezt a folyamatot, mert szeretem, mert nehéz anyag, mert hiszek benne, mert szeretem ezeket az embereket. Végig is fogom, végig is fogjuk vinni.

Azt látom, hogy ma, most egy pályakezdő rendezőnek vért kell izzadnia egyetlen produkcióért. Pénzét, tárgyait, idejét áldozza rá. Nem vár érte nagy jutalmat: csak, hogy ez az egy produkció had valósulhasson meg – és ez az Egyetlenegy óhaja van napi szinten veszélyben. Egy dolgot tehetsz: csak ezzel foglalkozol az adott időszakban. Ez most nem valami színház-őrült duma. Nem, egyszerűen nincs más választásod, neked folyamatosan rá kell érned. Nem forgatsz, nem készítesz elő következő projektet, nem alszol, nem ülsz le esténként megnézni egy filmet, nem töltesz időd a családoddal, nem jársz órákra, nem vállalsz más munkát. Ehelyett minden nap a telefonodat lesed aggódva, mert amit leszerveztél, azt folyamatosan újra kell gondolnod: mikor lesz próbahely, mikor derül ki a párhuzamos próbafolyamatok próbarendje, mikor jön be valakinek egy forgatás, mikor ér valakit baleset, mikor bírálja felül a döntésedet egy intézmény.

De hátul ott motoszkál benned, hogy a próbálás, tehát amiért ezt az egészet csinálod, az a melód és az energiáid maximum 30%-át teheti ki, ugyanis a többit mind szervezés, egyeztetés, aggódás, stressz, félelem foglalja el (mert minden nap kapsz egy olyan információt, ami szívroham szintű hír).

Ilyenkor felmerül benned a kérdés: meddig lehet ezt így folytatni? Meddig lehet úgy dolgozni, hogy attól kell félned, hogy amit csinálsz, az nem valósulhat meg, mert a körülmények ellened vannak? Az alkotói szabadság miért kell, hogy ingyen munkát, éhezést, örök fáradtságot, bizonytalanságot is jelentsen? Hány évig lehet ezt bírni? Megéri? Nem éri meg?

Azért írtam le ilyen hosszan a személyes példámat, mert komoly dilemmáról szeretnék diskurzust folytatni: Lehet-e ezt a szakmát, ezt az életvitelt ilyen körülmények között folytatni? Meddig lehet?

Ti, színházzal foglalkozni vágyók, színházzal foglalkozók, most, hogy a covid egy időre (vagy akár örökre) megváltoztatta az életünket, hogy látjátok magatokat ebben a rendszerben?

Akinek bármit segített ez a kis ömlengésem, vagy hasonlókban van, vagy nem ért egyet, vagy csak érdekli ez a diskurzus, vagy megoldást lát, azzal szívesen beszélek ilyesmiről privátban. Nem vagyok kommenteket író-olvasó típus, ezért javaslom a privát/élő diskurzust.

Köszönöm, ha szakítottál időt erre a posztra.

Fodor Orsi