91 éves korában meghalt Jean-Luc Godard a francia új hullám legendás rendezője. A svájci-francia rendező olyan filmekkel vált ismerté, mint a Kifulladásig, az Éli az életét, a Bolond Pierrot vagy az Alphaville.
Párizsban született, de gyermekkorát a svájci Nyonban töltötte, ahol orvos apja dolgozott. A párizsi Sorbonne etnológia szakára járva szorgosan látogatta a diáknegyed filmklubját, ahol megismerkedett a rendező Francois Truffaut-val és a cinéma vérité elméletét megfogalmazó Jean Rouch filmes-antropológussal. Godard 26 évesen már a legjelentősebb francia filmkritikusok közé számított, de igazán a filmkészítés izgatta, ehhez úgy teremtette elő a pénzt, hogy egy svájci gátépítésen dolgozott.
Első és azonnal klasszikussá vált nagyjátékfilmje 1959-ben került a mozikba, a Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg főszereplésével készült Kifulladásig rögtönzésszerű, eredeti technikával készült, forgatókönyv nélkül. Godard egyik napról a másikra írta meg a vázlatos dialógusokat, végül már felvétel közben, a kamera mögül súgta a szöveget, mindez a vásznon különös hatásokat eredményezett.
A következő években rögeszmésen foglalkozott a gyökértelenné váló, eszményt kereső hősök, az emberi állhatatlanság ábrázolásával. Az 1962-es Éli az életét, amely elnyerte velencei filmfesztiválon a zsűri különdíját, azt mutatja be, miként választja egy szép és tehetséges fiatal lány a prostituált életet. A háttérben kitapintható Godard meggyőződése, hogy a modern társadalomban mindenki “prostituált”, aki nem azzal foglalkozik, amit belső meggyőződése kíván. A főszerepet első feleségére, Anna Karinára osztotta, aki kiváló alakítást nyújtott. Godard második felesége Anne Wiazemsky, a harmadik Anne-Marie Miéville volt, életművét “a három Anne korszakaira” is szokták bontani.
1965-ben készült a Bolond Pierrot újra Jean-Paul Belmondóval és Anna Karinával. Az afféle “road movie” hőse családját és a fogyasztói társadalmat hátrahagyva kel útra egy nővel, akihez különös lelki kapcsolat fűzi, de ámokfutásuk a szabadság felé tragédiába torkollik. Ugyanabban az évben forgatta Alphaville című filmjét, a ponyvaregény és a film noir elemeit ötvöző szürreális disztópia olyan számítógépek uralta világot elevenít meg, amely üldözi a művészeket és a szerelmeseket.
Godard volt talán a legmerészebb és leginkább újító a francia újhullám rendezői között. Filmjeit mindig viták követték, újító képességét nem vesztette akkor sem, amikor már rég maga mögött hagyta az “új hullám korszakot”. Egy anekdota szerint amikor nekiszegezték a kérdést, hogy azért egy filmnek szerinte is kell hogy legyen eleje, közepe és vége, azt válaszolta: persze, de nem feltétlen ebben a sorrendben.
A hatvanas évek közepén Hollywoodból is megkeresték, felajánlották neki a Bonnie és Clyde rendezését, de ő nemet mondott. Ezekben az években készült filmjei (Made in USA, Két-három dolog, amit tudok róla, A kínai lány) általános kiábrándultságot jeleznek, s a rendező egyre jobban vonzódni kezdett a baloldali eszmékhez. Az 1966-os Hímnem-nőnem Maupassant műveinek motívumait felhasználva készült, de sokszor dokumentarista eszközökkel él, és hevesen kritizálja kora társadalmát, politikai életét.
Még tovább feszítette húrt 1967-es Weekend című filmjében, a nézők türelmét próbára tevő fekete komédiában elszabadulnak az indulatok, a szereplők azonnal és végletesen élik ki vágyaikat, lepattog róluk a civilizáció máza, minden anarchiába fullad. Godard 1968 tavaszán tevékenyen részt vett a párizsi diáklázadásokban, alkotásait “nem a show, hanem a harc részének” nevezte. Az ideologikus fordulat miatt sok híve pártolt el a vakmerő és kiszámíthatatlan rendezőtől, de őt sem ez, sem az nem érdekelte különösebben, tetszenek-e művei a közönségnek.
Egy majdnem halálos kimenetelű motorbaleset után két év kihagyásra kényszerült, felépülve – a hetvenes évek végén – visszatért a hagyományosabb alkotásokhoz, amilyen például a Minden rendben. Grenoble-ba költözött, és jobbára a televíziónak dolgozott, majd a műfaj formanyelvét teljesen lecsupaszító nagyjátékfilmeket forgatott neves színészekkel (Mentse, aki tudja, Misztériumjáték, Keresztneve Carmen, Üdvözlégy, Mária). Emellett Amerikában és Afrikában, Mozambikban vett részt különféle filmes vállalkozásokban. 1990-ben Alain Delonnal a főszerepben készítette az Új hullám című filmet, amelyben a provokatív cím ellenére éppen annak a módszernek fordított hátat, amelyet az új hullám képviselői – köztük ő maga – a hatvanas évek elején kialakítottak. Néhány éve Truffaut filmjei kapcsán azt mondta: “Nem rosszabbak, mint más filmek… De nem azok, amikről álmodtunk.”
Rendkívül gazdag életműve több mint öt évtizedet fog át, a világ legjobb 50 filmjéről 2012-ben összeállított listára két filmje is felkerült. Alkotásait sokszor nehéz műfajilag besorolni, annyira elmosódnak a határok játék- és dokumentumfilmjei között. Az idős rendező a svájci Rolle-ban él visszavonultan, saját stúdiójában folytatja az emberi kapcsolatok felderítésére és képi megjelenítésére vonatkozó kutatásait. 2010-ben (Francis Ford Coppolával együtt) tiszteletbeli Oscar-díjat kapott, de a ceremónián nem jelent meg, részben a hosszú utat nem vállalta, de azt is nehezményezte, hogy az eseményt leválasztották a “nagy” Oscar-gáláról, Hollywoodról egyébként sincs jó véleménye. 2013-ban készült a Búcsú a nyelvtől című filmje, 2018-ban a cannes-i fesztiválon volt Livre d’image (Képes könyv) című filmjének világpremierje, a kísérleti montázsfilm híres és kevésbé ismert játékfilmek képkockáiból és dokumentumfilmek részleteiből áll össze.
A francia film élő legendájáról 2017-ben életrajzi filmet forgatott Michel Hazanavicius, az öt Oscar-díjjal jutalmazott A némafilmes rendezője, az alkotás alapjául Godard második felesége, Anne Wiazemsky memoárjai szolgáltak.
Egyik legismertebb idézete:
A mozi másodpercenként 24 képkockányi igazság.
Azt vallotta: “Nagyjából kétféle filmes van. Vannak, akik lehajtott fejjel mennek az utcán, és vannak, akik felemelt fejjel. Az előbbieknek ahhoz, hogy lássák, mi történik körülöttük, gyakran és hirtelen kell felemelniük a fejüket, fordulni jobbra és balra, sűrű pislogásokkal felmérve a látómezőt, ami eléjük tárul. Ők látnak. Az utóbbiak nem látnak semmit; ők néznek, figyelmüket arra a meghatározott pontra szegezik, mely őket érdekli. Amikor az előbbiek filmet forgatnak, a képmező szellős, alaktalan lesz (Rosselini), míg az utóbbiaké milliméter pontosan összefogott (Hitchcock). Az előbbieknél kétség kívül vegyes, de a véletlen megkísértésére roppant érzékeny vágást találunk (Welles), míg az utóbbiaknál olyan kameramozgásokat, melyek nem csak a játékszínen való hihetetlen pontosságból adódnak, de melyeknek megvan a térbeli mozgásból eredő elvont értéke (Lang). Bergman inkább az előbbi, a szabad filmművészek csoportjába tartozik. Visconti a másodikba, a merev filmesekébe.”