“Meghalt Lehoczky Orsolya, színházi ember, kiváló rádiós. Bő negyven éve ismertem meg, az évnyitó társulati ülés után. Ott állt a szobámban, ugyanis hozzám osztották be szobatársnak. Kaposváron a legnagyobb dolog volt egyedül lakhatni, amit több év odaadó munkával lehetett kiérdemelni. Én már egy éve egyedül laktam, neki meg egy felelőtlen ember ígért saját szobát. Az első döbbenet után pár percig méregettük egymást, majd megbeszéltük, hogy nem egymást fogjuk utálni a helyzetért, hanem azt, akinek köszönhető. Majd egyeztettük a mániákat” – fogalmaz közösségi oldalán É. Kiss Piroska látványtervező, egyetemi tanár.
“Ő csak hűvös szobában tud aludni, én meg hajnalban kelek, és indulásig szól a rádió. Ez a kényszerű összeköltözés egy holtig tartó barátság kezdetének bizonyult, amely akkor is kitartott, amikor már messze elágaztak az útjaink. Az Astoria kávéházában tárgyaltuk meg rendszeresen az élet dolgait. Vele azokat az örömöket és bánatokat is, amelyeket nem kötöttünk más orrára. Kellene egy emléktábla a törzsasztalunkra!
A színházi világ örült okos és precíz munkájának, de alkotó tehetségét a rádióban bontakoztathatta ki, egészen addig, amíg nem uralkodtak el más prioritások a közszolgálati rádióban.
Mindenesetre, az általa szerkesztett, rendezett csodálatos irodalmi műsorokat a mai napig ismételgeti a rádió” – teszi hozzá É. Kiss.
“Ezután se duzzogással töltötte az életét. Megrendezett egy-egy hangoskönyvet, ha felkérték, színházba, kiállításokra járt, élvezte imádott gödöllői házát, szép családját, intenzíven gondozta a barátságait, és odaadással ápolta környezete nagy betegeit, végig a végső úton. Reméltem, hogy mellettem is ott lesz, ha eljön az idő. De nekünk kellett menni, hogy még lássuk, beszélgessünk. A legrosszabb állapotban is megőrizte a humorát. Megbékélt az elkövetkezővel. Mint mondta, a családja rendben, neki meg szép élete volt. Azt csinálta, amit szeretett, azokkal élt, akiket szeretett. Egy szép ember szép életétől búcsúzom” – fogalmazott É. Kiss Piroska.
Lehoczky Orsolyára Sándor Erzsi is emlékezett.
“- Bözsike ne vacakoljál, vedd csak elő a nekrológomat a kis laptopodból és pattintsd föl a facebookra, hadd sirassanak a népek! – mondja az Orsi és most be kéne vallanom, hogy nincs nekrológ. Nem készültem, mert azt hittem, hogy megúszom. Nem hittem, ez hazugság, hónapok óta tudtam, hogy nem úszom meg, ez az ártány nem hagyja, ennek a neve egy év, és az Orsi kapott majdnem plusz fél évet ajándékba. Talán a sors, vagy az ő istene, akit ő tiszteletben tartott, vagy a családja tartotta életbe mostanáig, vagy a fegyelme, az a kegyetlen, hideg szigorúsága, amivel eldöntötte, hogy halás lesz, mert ebben nincs már több szenvedésre ok. Kivonta magát és az a kivonás majdnem az utolsó pillanatig sikerült. Az utolsóban kicsit megmutatta, hogy mibe van ez neki.
Mindenki tudta, de nem hagyta igazán tudni. Soha nem tolakodott előre, csak mindig ott volt a véleményével és az nagyon megvolt. Színházi ember volt és az maradt a Rádióban is. Érzékeny, pontos, egyértelmű, tiszta.
Orsinak jó volt megfelelni munkatársnak, barátnak. Jó volt dolgozni vele és jó volt az ölébe ülni, megölelni, mert képes volt érteni, hogy az a családi kályhameleg amit áraszt azt a betolakodó barátnő is érzi és puszta barátságból egy kicsit visszaél vele. Röhögtek rajtunk, amikor ültem az ölében, a Pagodában. Kit érdekelt? Én 50 éves voltam, ő pár évvel idősebb, de sokkal érettebb, sokkal anyább, sokkal családabb. Orsi, ez már mi vagyunk. A mi életünk, a mi történetünk, a mi szerelmeink és gyerekeink, neked meg még az unokáid is. Orsi elvesztése belőlünk egy darab. Egy támfal, egy cövek, egy oszlop hiánya, ami nélkül elveszítjük a biztonságérzetünket, amit amúgy is csak nagyképűen állítottunk magunkról. De legalább össze tudtunk röhögni rajta. Orsi drága a kurva anyját a halálnak és csak állok a hidegben. Aztán ennyit megírok mégis csak” – írta Sándor Erzsi.