Különleges szituációkat mutat be a komáromi Jókai Színház Külváros című előadása. A František Langer cseh drámaíró művéből Martin Huba rendezésében látott adaptáció alapvető morális kérdéseket feszeget, például a lelkiismeret problémakörét. A darab női főszereplőjét, Kiss Szilvia színésznőt kérdezte az előadásról a Kisvárdai Lapok.

– Milyen volt Anna bőrébe bújni?

– Nagyon érdekes és izgalmas szerep volt. Ebben az előadásban, vagy jobban mondva ebben a drámában végül is nincs annyira kifejtve Annának a karaktere. Rengeteg dolgot kellett elképzelnem, mint például az utóéletét, előéletét a figurának, megpróbáltam érzésekkel gazdagítani ezt a karaktert. Az elején nem túl pozitív szereplő a lány, hiszen a testéből él. Aztán, amikor már megismeri a szerelmet és a fiút, még mindig nem tudja feladni ezt az életet. Ez egy nagyon nehéz lelki vívódás. Ilyen típusú szerepet még nem igazán játszottam, és megpróbáltam kihozni belőle azt, hogy Anna karaktere a negatív kezdése ellenére is legyen szerethető. Én nagyon szeretem ezt az Annát, nagyon. 

– Milyen kihívások voltak ebben a szerepben színészileg? 

– Igazából nekem a két tánc volt a nagy kihívás. Jó két hónapot azzal töltöttünk el, hogy megtanuljuk azt a tartást, ami egy tangóhoz kell. Mindezt meg kellett tanulni bírni szusszal, tudni a koreográfiát, és ezt olyan plasztikusan beleépíteni, mint hogyha tényleg belőlünk jönne. Szerettem a háromhónapos koreográfia-próbafolyamatot, amelyben Csenky Nikolettával dolgoztunk. 

– Rá is akartam kérdezni, hogy nektek van profi táncos múltatok?

– Alapjáraton nincsen. Sőt, szeptemberben úgy kezdődött a próbafolyamat, hogy nem én játszottam volna ezt a szerepet. Egy másik színésznő játszotta volna, csak egy véletlen folytán bent voltam akkor a színházban, és éppen meglátott a rendező, aki azt mondta, hogy ő pont ilyennek képzelte el Annát, és azt szeretné, hogy én játsszam. Kicsit megijedtem, mert az eleve egy rossz ómen, ha úgy érzi az ember, hogy valakitől elveszi a szerepet. De aztán a rendező meggyőzött arról, hogy ő tényleg úgy érzi, nekem kéne játszani, és akkor el is kezdtük próbálni. Aztán közben nekem eltört a lábam, úgyhogy egy ideig nem haladtunk, és utána folytattuk tovább, és rendszeresen jártunk reggel nyolctól edzésekre, tanultuk a testtartást, mert nagyon egyszerűnek tűnik, de olyan izmokat mozgat, amiket természetes helyzetben nem használunk túl sokat. Mindig, amikor el voltunk fáradva, akkor nagyon édes volt Niki, mindig azt mondta, hogy tessék folytatni, mert a szervezeted meg fogja szokni. Amikor te már nem komfortos érzetben el tudod táncolni, akkor komfortosban csettintésre megy. Hihetetlen, hogy most fél évig nem játszottuk, és éreztük, hogy még mindig tudjuk ezt a táncolni, ez a miénk. 

– Breh Márton játszotta a férfi főszerepet, nagyon jól működött a kémia a színpadon. Gyakran dolgoztok együtt, össze vagytok már szokva?

– Dolgoztunk már más előadásban, de akkor nem ilyen közeli partnerek voltunk. Ettől függetlenül szerintem nagyon egymásra tudtunk hangolódni. Nagyon jó ember Marci, és mindent át tudtunk beszélni, nem úgy viszonyultuk egymáshoz, hogy „jaj, most te ne instruálj engem”, hanem nagyon sokszor felhívtuk egymást, és beszéltünk arról, hogyan érezzük magunkat abban a pillanatban. Sokat beszéltünk arról, hogy milyen Anna maga, és mi az, ami neki jó reakció, vagy nem. Órák hosszat telefonáltunk, és csak mondtuk, mondtuk, mondtuk. És ezáltal szerintem nagyon egymásra tudtunk hangolódni, legalábbis én úgy éreztem. Nagyon szerettem Marcival a közös munkát, nagyon. 

– Szerinted milyen aktuális problémákat vet fel az előadás? 

– Az állandó útkeresést, azt, hogy vállald a felelősséget. Szerintem a legfontosabb mondanivalója, hogy mégis van lelkiismeretünk. Az emberek nem számolnak el önmagukkal. olyan volt ezekkel a tabutémákkal foglalkozni, mint egy megtisztulás.

Szerző: Szőllősi Eszter