1970. március 21-én a Szkéné Együttes Keleti István és Varga Tamás rendezte előadásával, Weöres Sándor Theomachiájával nyílt meg a Szkéné Színház, amely 2020. március 21-én ünnepelte (volna) az 50. jubileumát. Ebből az alkalomból Jászay Tamás kritikus, szerkesztő, egyetemi oktató egy év alatt ötven interjút készített olyan alkotókkal, akik az elmúlt öt évtizedben valamilyen módon kötődtek a Szkénéhez, és lehetőség szerint ma is aktív kapcsolatot ápolnak a színházzal.

Mesélt a Szkéné-beli éveiről – a teljesség igénye nélkül – a legendás Arvisura Társulatot alapító és vezető Somogyi István, a Szkénét a második otthonának valló Pintér Béla, a pályáját itt kezdő Schilling Árpád, a színházat 1979–2010 között igazgató Regős János, valamint a jelenlegi ügyvezető, Németh Ádám.

Több kritikus a kezdetektől követte a színház életét, így átfogó képet kaphatunk az ötven évről Fuchs Lívia vagy Nánay István interjúiból.

Olyan színészek indultak a másodikról, mint Takács Kati, Péterfy Bori vagy Scherer Péter, de megszólalnak a fiatal generáció képviselői is, mint például Hegymegi Máté vagy Tarnóczi Jakab.

Nem maradhatott ki a megszólalók közül a szinte házi szerzőnek aposztrofálható Háy János vagy az itt bemutatott darabok közül szintén többet jegyző Székely Csaba sem.

A nagyszabású vállalkozás sikeresen megvalósult – amit az olvasók, hűséges nézők a Szkéné honlapján követhettek –, csak a jubileumi gálát törölte és a könyv megjelenését hátráltatta a világon időközben végigsöprő, a megszokott rendet felforgató pandémia.

Az NKA támogatásával készült interjúkötet végül 2022. december 1-jén jelent meg a Szkéné Színház gondozásában.

A kiadványban szereplő portrékat Éder Vera fotóművész, a layoutot és a tördelést a színház arculatát is tervező Korolovszky Anna készítette.

„A befogadószínház intézményének vállalt krédója a független – korszaktól függően először amatőrnek mondott, később alternatív, underground stb. címkékkel ellátott – mezőny sokféleségének meg- és felmutatása. De a Szkéné jóval több ennél: nem egyszerűen új előadások bemutatóhelye, (ko)producere, de a félmúlt magyar színháztörténetének alig kutatott szegmensében számos új formáció megalakulásának és felbomlásának tanúja, támogatója, sőt katalizátora is. A névsorolvasás már csak emiatt sem lehet teljes, így az összeállításkor a magunk szabta kereteknek kellett engedelmeskedni, hogy végül az ötven (meg nevek, címek, adatok formájában beléjük rejtett sok száz más) mozaikkocka kiadjon egy képet, amely valamelyest hasonlít és emlékeztet a tegnapi és a mai Szkénére.”

Részletek a kötet interjúiból:

„Furcsa az én színházi szerzői jelenlétem. Idegenkedem a kőszínházi kultúrától, de a menő kőszínházak nem is érdeklődtek utánam. Jószerével „vidéki” szerzőnek számítottam, amíg a Szkéné nem lett, ez viszont olyan helyszín, amit el tudok fogadni: a fővárosi otthonosságom a Szkénében kezdődött.”Háy János

„A Nézőművészeti több helyen dolgozik, de a Szkéné a bázisunk. Ez egy minőségi gyűjtőhely, ahol sokféle, nagyon jó színvonalú előadás megy – remélem, hogy a mieink csatlakoznak ahhoz a sorhoz, amiben Pintér Béla, Horváth Csaba vagy Szikszai Rémusz rendezései vannak.” Mucsi Zoltán

„Az akkor pályára lépők a »mindent szabad kipróbálni« érzését kapták a Szkénétől, meg ötleteket arra, hogyan lehet technikailag megoldani bizonyos részleteket. Az egész világról nagyon kvalitásos tanárok érkeztek, nem véletlen, hogy a táncosok imádtak oda járni.” Fuchs Lívia tánctörténész, kritikus

„A Szkéné legnagyobb előnye volt és maradt a közönségbázis. Sikk ide járni, és a hely közönsége eltér más színházakétól. Ebből adódik a Szkéné ismertsége: egy meghatározott, de egyre bővülő körről beszélünk, aminek a bázisát jó ideig szinte csak Pintér Béla jelentette. Ma már a Vádli, a Forte, a Nézőművészeti Kft. közönsége is hozzátartozik a teljes képhez. Nyugaton van hagyománya az ilyen típusú színházépítésnek, itt nincs: a Szkéné egyedüliként tett komoly lépéseket ebbe az irányba.”Fodor Tamás