Egy négygyerekes családapa mesél a koronavírussal nehezített mindennapokról, egy olyan családról, amely abból él, hogy a szülők kétszemélyes bábszínházat működtetnek.
Elsőként megjelent az eletszepitok.hu oldalon.
Köszönet a Majorka Bábszínháznak!
Boldogan élőzünk, míg meg nem halózunk. Ez lett színházunk legújabb szlogenje. Azé a színházé, amelyre egy fiatal emberpár építette föl az egész életét, és ami idestova tizenhét éve működik, fejlődik, játszik. Illetve… Bár történetünk nem éppen tipikus, a jelen helyzetből ránk vonatkozó tanulságok mások számára is értékesek lehetnek.
B.C. (before corona) 17-ben, vagyis 2003-ban végeztük el mindketten a Kolibri Színház színész- és bábszínészképző stúdióját, és egy tapasztaltabb kolléganő javaslatára saját előadást készítettünk, amit egy-két óvodában elő is tudtunk adni. Hamar kiderült, hogy akkor hátralévő életünkben ezt fogjuk csinálni. Három évvel később összeházasodtunk, és még az esküvői meghívók is színházunk legújabb előadásaként jelölték meg a nagy eseményt. Készültek az újabb mesék, és gyerekeink is születtek. Könnyen megfejthető okból ilyenkor egyszemélyes műsorokban kellett gondolkodni, de ez sem vetett vissza bennünket. Jelenleg tizenhárom előadásunk van, amiből a gyerekek számával megegyezőt játszom egyedül. Négyet. Évente nagyjából kétszáz fellépésünk van, részben továbbra is ovikban, de szakmailag rangosabb helyszíneken is rendszeresen megfordulunk (Müpa, Gyereksziget, Kolibri Fesztivál, Vidor Fesztivál, Győrkőc, Nemzeti Színház).
Adott tehát egy család, ahol kizárólag akkor van bevétel, ha a szülők dolgoznak. De legalább apa. Apa sohasem beteg, ez fontos szabály! A családi pótlék jelzálogtörlesztésre megy, mintha nem is lenne. Jól éltünk, ha nem is túl nagy lábon. Ekkor jött a koronavírus. Sorra lemondták az előadásainkat, bezárt az iskola meg a bölcsi. Tartalék, persze, szokás szerint semmi. Itt a vége, fuss el véle. Vagy mégsem?
Néhány napnyi dekadens kóválygás után jött a már említett élőzés ötlete. Már nem is tudom, honnan. Csakhogy mi interaktívak vagyunk: úgy vannak megkomponálva a mesék, hogy bizonyos szerepeket mit sem sejtő gyerekeknek kell eljátszaniuk. Az ember nem is hinné, hogy ez a tényező milyen frissen tudja tartani az évtizedes előadásokat is. Ezt a funkciót most a saját – az előadásokat betéve tudó – nagyobb lányaink töltik be, nagyszerűen. Hála Istennek, jobban terjedünk, mint a vírus. Egy hét alatt megduplázódott a közösségi oldalon az ismertségünk. Ráadásul többen számlaszámot kértek, és kisebb összeget át is utaltak. Ami összejött, töredéke annak, amit normál esetben kerestünk volna, de gyakorlatilag ennek köszönhetően a három éves ikreink nem is sejtik, hogy mi már a torkunkon éreztük a kést.
Megmentett bennünket a közönség. Hálásak vagyunk nekik.
Külön szeretném megemlíteni Smohayné Simon Gyöngyvér elévülhetetlen érdemeit a túlélésünkben. Gyöngyvér volt, aki az első előadásnál segített, szétkürtölte a hírünket, sőt, a bábtartó állványt is kölcsönadta.
Szóval, a színpad egyébként is egy erősen addiktív közeg, ha sokáig nincs fellépés, ingerültté válok. Miután pedig tényleges igény van a játékunkra, a mi függőségünk is ki van kezelve. Sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy a gyerek legalább az alatt az egy óra alatt nyugton van, amíg minket néz. Aztán pedig erről beszélget a család ebéd közben. Ez viszont már megfizethetetlen. Nyilván nem vagyunk hurráhangulatban, de határozottan más állapotban telnek ezek a napok. Eddig… És nem tagadom, óriási megkönnyebbülést jelentett, amikor kiderült, hogy egy darabig nem kell fizetnünk a törlesztést.
Ma bevásároltam a szülőknek és a nagyszülőknek, és az utcán megállított valaki, hogy nézik a meséinket, tetszik nekik, és hogy volna-e kedvünk szeptemberben fellépni egy fesztiválon. Volna, bizony! Ez az egész helyzet megerősített abban, hogy tűzön-vízen át ezt kell csinálnunk: játszani, szórakoztatni, komoly dolgokról derűvel, egyszerűen szólni. Adni. Nem gondolva közben semmi másra. (A praktikus gondolatoknak ott van az összes többi idő, és az is nagyon fontos.) Azt még nem említettem, hogy kerülünk mindenféle leereszkedő hangot, komolyan vesszük a közönségünket, vagyis saját magunkat. Így hát még nem tudom, hogy pontosan mi lesz, de biztos vagyok benne, hogy ezt az egészet túl fogjuk élni, és hamarosan szemtől szembe játszhatunk a hús-vér közönségnek.
Még azt sem mondtam, hogy magyar népmeséket dolgozunk föl. Jó tett helyébe…
Írta: Tapolcsányi András, Majorka Színház