Az alábbiakban a k2 Színház alkotóinak közleményét publikáljuk és felhívjuk a figyelmet a Revizor – a kritikai portál interjúira, amelyekből kiderül: miért.
Közlemény:
Tizenkét év után befejezi működését a k2 Színház.
A társulat egyik alapítója, Fábián Péter novemberben jelentette be, hogy a következő évadtól lemond a K2 Színház Alapítvány kuratóriumi elnöki címéről, és befejezi a közös munkát a társulattal.
Az idei évad utolsó két bemutatója még a k2 égisze alatt valósul meg, majd a társulat az Ördögkatlan Fesztiválon búcsúzik.
A repertoáron lévő előadások további sorsával kapcsolatban hamarosan újabb közleménnyel jelentkezünk.
A k2 megszűnésének okairól a társulat két vezetője interjúkban mesél.
Nézőinknek köszönjük az évtizedes odaadó figyelmet és támogatást!
Interjúk a Revizoron:
Fábián Péter így nyilatkozott a k2 Színházróla Revizornak:
„Ez a csapat kettőnk találmánya, és most az egyik azt mondta, legyen vége. Ez tény. Én fordított helyzetben el sem tudtam volna képzelni, hogy ezt a csapatot ugyanazon a néven viszem tovább, ha úgy alakul, hogy Bence száll ki. Ez a csapat, ha tovább megy, teljesen más lesz, mint eddig. Szörnyen érezném magam, ha bizonygatnom kéne, hogy miért gondolom ezt, hogy mennyi munkám van ebben a társulatban, úgyhogy nem teszem. Talán elég annyi, hogy az életem volt. És nem szeretném, ha továbbra is köthető lenne a személyemhez, ami a jövőben a csapattal történik. Meggyőződésem, hogy most bármennyire is fájdalmas és körülményes, hosszútávon mindenkinek jobb, ha az új formációt máshogy nevezzük, a k2 tizenkét éves történetét pedig méltóképp lezárjuk. (…)
Az utóbbi félévben többet foglalkoztam azzal, hogy kinek a telefonszámát tudom megszerezni, akinél esetleg lehet kopogtatni, mint azzal, hogy milyen darabot szeretnénk csinálni. Most írni szeretnék, meg rendezni. Kőszínházban, más független csapatoknál. Nagyon izgat a színházi nevelés, és szeretnék sorozatot is fejleszteni. Amellett, hogy fájdalmas az elválás a társulattól, és félelmetes kilépni a semmibe, egyben felszabadító is. Új kapuk nyílhatnak.”
A teljes interjú itt olvasható.
Benkó Bence úgy fogalmazott a Revizornak:
„(…) mindig megbeszéltük, hogy ki kit hív fel, ki mit szervez, stb. Színházi munka tekintetében nem volt szabály vagy kimondott „elosztás”. Írtunk, ötleteltünk, rendeztünk. Egyébként ez az egyik sarkalatos pontja a Petyával kialakult nézeteltéréseinknek; ő aránytalanságokat érez a dologban, amit őszintén sajnálok, mert nagyon nem így gondolom, de elismerem, hogy lehet ebben félreértés és valós érzés. Van olyan terület és időszak, amelyben ő tett többet bele valamibe, van olyan, amelyben én. És sajnos van, hogy az ember nem lát rá dolgokra, amikor éppen történnek. Ez rá is igaz, rám is, tanulni kell belőle, mert utólag sajnos nehéz mit kezdeni az érzéssel és az ebből fakadó kritikával is, azon kívül, hogy „miért nem mondtad?”. Ez mindkettőnk sara és a legtöbb, amit tehetünk, hogy ezek kimondódnak és átgondoljuk a történteket mindkettőnk oldaláról. (…)
Láttunk egy embert, aki arról beszélt, hogy ő ebben tönkrement, ami tök érthető. És elhangzott még sok minden, de hát ez tényleg csak ránk tartozik. És most az a helyzet, hogy a Petya elmegy, mi meg csináljuk tovább. Fontos emlék marad számomra a mostani k2-s karácsony, amikor ezt már tudtuk. Ilyenkor egymást ajándékozzuk mindig. Engem idén Petya húzott. És minden hibánk, kibeszéletlenségünk és nézeteltérésünk ellenére, több hónap után megöleltük egymást és nagyjából annyi tudtunk mondani, hogy szeretjük a másikat. Ez persze nem old meg mindent, de számomra azért mégis ott van benne ez a tizenkét év. Petyának is vannak tervei, erről ő biztos mesél és az egész csapat szurkol neki. A mi nevünk megváltozik, mert ehhez Petya ragaszkodik, és ezt megvitatva a csapat úgy döntött, hogy tiszteletben tartjuk a kérését. És most azon vagyok, hogy minél többet beszélgessünk a csapattal, kitárgyaljuk az elképzeléseket, a tanulságokat.”
A teljes interjú itt olvasható.
„Ennek a színháznak a története plasztikusan mutatja az elmúlt tizenkét év kulturális háborúját, a színházi megmondók végtelen cinizmusát és dilettantizmusát, miközben ők, a színház nem harcolt, nem háborúzott – csak előadásokat csinált” – fogalmaz a Revizor oldalán Csáki Judit, az interjúk szerzője.