Tekintsük jelképesnek, hogy az Artust vezető Goda Gábor hídépítő mérnöknek tanult a Műegyetemen addig, míg ugyanott fel nem fedezte a színházat. Azt mondja, ha nincs a Szkéné, akkor ma ő sincs a pályán.

– Amikor te műegyetemista voltál, a Szkéné már egy évtizede működött. Tudtál a színházról?

– Az, hogy egyáltalán elkezdtem színházzal foglalkozni, a Szkénének köszönhető. Bár mérnöknek tanultam, de érdekelt a kultúra, a kari lapba írtam is, például az akkor, 1979-ben induló Mozgásszínházak Nemzetközi Találkozóján (IMMT) látott előadásokról. Sok mindent láttam ott, lengyeleket, az Odin Színházat, másokat. Úgy kellene fogalmazni, hogy először az IMMT-re jártam, ami az egyetem legizgalmasabb tereiben zajlott az aulától a tornateremig, és aztán az ott látott előadások miatt kezdtem el a Szkénébe is járni. Meghatározó élményem volt a Shushaku and Dormu fellépése. Az aula galériájáról leereszkedett valaki, aki hosszú-hosszú ideig vágta le a kabátja ujját. Egy csigán átvetett kővel egyensúlygyakorlatokat végzett. És még sorolhatnám: reveláció volt, hogy ilyen is van a világon.

– Aztán bekerültél M. Kecskés András pantomimegyüttesébe, a Corpusba.

– Kezdtem ráunni a műegyetemista létre, a Corpus a legjobbkor jött. Ami annyira erősen nem is kötődött a Szkénéhez, hiszen a Szabó Gyuri által a Közgázon szervezett pantomim fesztiválon léptünk fel például a Mario és a varázslóval. Aztán Ábrahám Erzsivel közösen csináltunk egy koreográfiát, amit a Budapesti Új Tánc Versenyen előadtunk. A Déjà vu volt az első szkénés fellépésem, díjat is nyertünk vele (ahogy akkor a szintén M. Kecskés-tanítvány Nagy József „Szkipe” vagy Hudi László koreográfiája – a szerk).

– M. Kecskés elindított titeket egy úton, amit végül mind egyénileg jártatok be.

– Nagyon jó csapat jött össze, ami egyszerre volt előny és hátrány. András olyan volt, mint egy autodidakta őstehetség. Nagyon expresszív, kiváló technikával rendelkező pantomimes, ám a darabok szerkesztése vagy a csoport összeállítása terén komoly hiányosságai voltak. Aktívan segítettük őt abban, hogy felépüljenek a munkák, ugyanakkor önálló gondolkodású emberek is voltunk. András megmutatta a technikát, rengeteg dolgot el lehetett tőle lesni. Ilyen az igazi jó tanítás: a tanár beleteszi a felét, a másik felét viszont az rakja hozzá, aki tanulni akar. Különleges alakok jöttek össze. Szkipe egy villanás volt: amit tudott, felvett, majd repült tovább. Amikor visszajött, sokat visszatöltött a csapatba a tanítással. Rókás Lacival hasonló a helyzet, kezdetektől öntörvényű ember volt. És valójában én is. Idővel a csoport rájött, hogy nem tud továbblépni, ha nem kap új inspirációkat. Hárman, Tana-Kovács Ági, Ábrahám Erzsi és én úgy döntöttünk, hogy leválunk a Corpusról. Amikor ezt bejelentettük Andrásnak és a csapatnak, a többiek közölték, hogy jönnének velünk. Fura helyzet volt, mi nem így akartunk elválni. Egy ideig Corpus név alatt, majd Artusként léptünk fel.

– Az Artus első egészestés előadását, az 1985-ös A vakokat a Szkénében mutattátok be?

– Nem, a Gutenberg Művelődési Házban, ahol egy borzasztó térben üres széksorok előtt lement tán kétszer. Aztán átkerült a Szkénébe, és életre kelt az egész. Ghelderode darabját szöveg nélküli folyamatként vittük színre, erős képi világgal. Műhelymunka volt, a csapat improvizációival, az én elképzelésem mentén készült. Közben jártunk Malgot Istvánnál Pilisborosjenőn, az ő hatása erősen érezhető volt rajta. Meg a pantomim, absztrakt törekvések, erős fények és képek. És az egésznek volt egy dramaturgiája.

– Milyen talajra hullott mindez a Szkénében?

– A szakmának nem volt erre szeme, mégis feltűnt sok embernek: Csanádi Judit (díszlettervező, a MKE volt rektora), Szabó Gyuri és mások nagyon szépen beszéltek róla. A szakma akkor még úgy értékelte, hogy a kulcsfigurák nem itt, hanem az Egyetemi Színpadon jelennek meg. És tényleg, ott a kőszínházi világtól kissé elhajló komoly figurák tűntek fel. A Szkéné viszont a vadhajtások terepe volt: alulról és kívülről jövő energiákból épült.

– A vakok pedig gyors külföldi karrierbe kezdett.

– El tudtuk vinni Bécsbe. Ez ma evidenciának tűnhet, de akkor nem volt az. Két hétig nyomorogtunk egy fűtetlen lakásban. A Wiener Festwochen igazgatója látta az előadást, és úgy döntött, ad pénzt a következő darabra. Ez elindított valamit, ami egyáltalán nem volt szokás akkoriban. Valamit, amire nem számítottunk, nem lévén a hatalom barátai.

– A következő szkénés előadásotok Az apokaliptuszfa virágai 1986-ban.

– Ami már kifejezetten oda készült. Nem úgy fogtunk a munkának, hogy előadást készítünk. Kísérleteztünk, tréningeztünk, játszottunk, improvizáltunk. Keresgéltünk és tanultunk: őrült elszánás volt bennünk. Nagyon sokáig csináltuk ezt, majd egy pénteki próba után megéreztem a csapatban azt a termékeny feszültséget, hogy most már mutassuk meg, mire jutottunk. Otthon írtam egy koncepciót, hétfőn közöltem, hogy vasárnap bemutató. Máig sem értem, hogyan jött össze minden ilyen rövid idő alatt, de megtörtént, sőt közönséget is szervezett rá Regős János. Elképesztő élmény volt a frissessége, a gyorsasága, az intenzitása, a koncentráltsága és az egyszerisége miatt. Tudta mindenki, hogy olyat lát, amit aztán többé soha. Volt benne egy különös gesztus. A bejáratnál minden néző kapott egy kis virágot. Az előadás vége apokaliptikus, hibernált őskép volt, és a közönség elkezdte a virágokat bedobálni a színpadra. Volt egy hasonló érzetem, hogy jó lenne, ha ez történne, de magam sem tudtam, hogy fog-e ez működni. Regős végül rábeszélt, hogy adjuk elő még egyszer, de az már részben egy másik csapattal történt. És a nézők akkor is bedobták a virágokat.

– Társulatot építettél vagy projektekben gondolkodtál?

– Műhelymunka volt: nagyon elleneztem a projekteket. A folyamat volt a lényeg. Napi nyolc órát próbáltunk. Mindenki megértette, hogy az, hogy profik vagyunk, nem azt jelenti, hogy tudunk fizetni, hanem azt, hogy úgy dolgozunk, mint a profik.

– Muszáj megkérdeznem: miből éltetek?

– Mindenki abból, amiből tudott. Próbák előtt és után újságkihordás, tanítás, bármi. Csak az jött, aki ezt tudta vállalni. Megállapodtunk, hogy sem a munka, sem a család nem kifogás. Következetes és szigorú időszak volt. Egy hiányzás után figyelmeztetést kapott az illető, a második után nem jöhetett többet. Csapatlét, folyamatos munka, ellenszolgáltatás nélkül.

– A vakok után több előadásotok is ment még a Szkénében.

– A Kékszakáll, amit nem tartottam annyira erősnek. A Gázszív viszont nagyon izgalmas munka volt, formailag és tartalmilag egyaránt. Tristan Tzara teljes szövege elhangzott, a hét szereplő szövegét egy ember mondta el hét hangon. Bécsben volt az ősbemutató, de itthon a Szkénében ment először. A Turult is sokat játszottuk itt. Ez volt életem egyetlen aktuálpolitikai darabja, ami a rendszerváltásra reagált. Amikor, mint egy dzsinn a palackból, kiszabadult a magyarkodás. És bár Andrásfalvy Bertalan akkori kultuszminiszter be akarta tiltani, a legtöbbet játszott és legsikeresebb darabunk lett, Kairóban is nyertünk vele díjat. A csapatból közben többen önálló alkotókká erősödtek: Zsalakovics Anikó, Geltz Péter, Pintér Béla és mások is elindultak a maguk útján.

– Könnyen elengedted őket?

– Persze! Ha valaki, én megtanultam, hogy ha menni kell, akkor menni kell. A Szkéné közben találkozási helyszín, meghatározó közeg lett. Néztük és segítettük egymás munkáit, jóban voltunk. Más léptékű előadásokat kezdtünk el készíteni, nagyobb terekre volt szükségünk. De a Szkéné a bölcsőm volt, a színház kapuja. Ott született az Artus. És ott születtem én is mint színházi ember.

Szerző: Jászay Tamás