Balsai MóniNádasy ErikaSzívlapátLengyel TamásRátóti Zoltán
  • facebook
  • instagram
  • 2022. május 16., hétfő
    banner_bigBanner4

    “Megtetszett nekünk, mint kérdésfelvetés, hogy mi a siker”- Interjú Róbert Júliával

    2022. április 26., kedd 08:16

    Április 25-én, hétfőn először láthatta a közönség a Vojtina Bábszínház legújabb produkcióját Kiserdő címmel.

    A bemutató különlegessége, hogy a darab egy részvételi színházi előadás, ahol a közönség gyakran alakítója is a történetnek, egyszersmind a publikum bevonása lehetőséget teremt a témáról való mély diskurzusra is. 

    A történet egy Magdaléna nevű hajléktalan nő lakásba költözését követi végig. Egy szociális munkás, Ági segíti ebben a folyamatban, és kettejük történetéből nem csak társadalmilag érdekes ügyek sejlenek fel, hanem a mély, emberi értelemben vett segítségnyújtás témája is kirajzolódik. 

    Részvételi színházi előadásunk közös gondolkodásra és közös alkotásra hívja a középiskolásokat. Egy erdei kunyhóban élő nő és egy szociális munkás történetén keresztül olyan kérdésekre kereshetik saját válaszaikat, mint hogy hogyan lehet jól segíteni, mit jelent a siker, mi számít sikeres életnek.

    Az Utcáról a Lakásba! Egyesület szakmai segítségével és Kovács Vera: Utak az erdőben című könyvének felhasználásával írta Róbert Júlia, rendezte Gyombolai Gábor. 

    Játsszák: Magi Krisztina és Vadász Tamara. Konzulensként Kovács Vera és Tóth Melinda segítették az előadás létrejöttét.

    Interjú Róbert Júliával:

    Oláh-Bebesi Bori: Neked mit jelent a Kiserdő? Honnan jött az ötlet, hogy a Vojtinában most fontos erről beszélni?

    Róbert Júlia: Kérés volt Asbóth Anikó és Láposi Terka részéről, hogy 17-18 éveseknek készüljön az előadás. Eleve már a középiskolások sem járnak be egy bábszínházba,tehát mindig van egy vágy, hogy ezekkel az előadásokkal nyissunk feléjük is, de most kifejezetten az volt a kérés, hogy 17-18 éveseknek szóljon. Csináltam egy mini „közvéleménykutatást”. Kértem pedagógus ismerősöket, hogy kérdezzék meg a tanítványaikat, hogy mi az a téma vagy kérdés ami őket érdekli a mai világból, mi az a dilemma, ami foglalkoztatja őket. Nagyon megtetszett nekünk, mint kérdésfelvetés, hogy mi a siker. Mi a sikeres élet. 

    OBB: Ehhez képest nagyon meglepő, hogy az előadás egy hajléktalan nőről és egy szociális munkásról szól. Mégiscsak egy szélsőséges, mély téma…

    RJ: Igen, pont ez lett aztán a következő lépés, hogy mi lehet az a történet, amit eköré a téma köré építünk. Általában az egy bevett út, hogyha kamaszoknak szól az előadás, akkor legyenek kamaszok a szereplők. Mi is rengeteg olyan előadást csináltunk a rendezővel, Gyombolai Gáborral, ahol az volt a cél, hogy korban legyen közel a szereplő a résztvevőhöz, de ez egy megérzés volt, hogy jelen esetben nem egy ilyen témát kell választani. Azon gondolkodtunk, hogy mi lenne, ha kilépnénk ebből a szokásos alkotói módszerből. Gondolkodtunk, hogy ki az az ember, akinek aztán biztosan sikertelen az élete. Legalábbis első ránézésre. És így jött a gondolat, hogy egy hajléktalan emberen keresztül vizsgáljuk ezt a témát. És itt kapcsolódik a Kiserdő cím. Gábornak ugrott be, hogy volt a Partizánnak egy hajléktalan nőről szóló dokumentumfilmje, akit az Utcáról Lakásba! Egyesület beköltöztetett egy erdőbeli kunyhóból egy lakásba. Ez egy nagyon erős film volt, egy nagyon erős helyzettel. Arra gondoltam, hogy ez lehetne a magja az előadásnak: valakit beköltöztetnek az utcáról egy lakásba. Egy sikertörténet. Aztán felkerestük az Egyesületet.

    OBB: Illetve említettétek még Kovács Vera Utak az erdőben című könyvét is. Nagyon jó volt hallani az olvasópróbán, hogy ez a szövegkönyv már az előkészületi folyamatokban is nagyon okosan és szakmailag meg van támogatva. Mesélj kicsit, hogy az előkészületi folyamat hogyan nézett ki.

    RJ: Megkerestem az Egyesületet, hogy láttuk ezt a Partizános kisfilmet, ami nagyon inspirált minket, és egy hasonló történetből szeretnénk egy interaktív előadást csinálni középiskolásoknak. Kértem az ő segítségüket, mert szerettem volna, ha minél biztosabb lábakon állna ez az előadás. Nagyon megörültem annak, hogy Vera könyve életútinterjúkat tartalmaz, hiszen tudtam, hogy ennek a hajléktalan nőnek a hátterét jól fel kell építeni. Hozzátéve azért azt, hogy ez az előadás nem konkrétan ennek az egyesületnek a munkáját fogja egy az egyben bemutatni, hanem szakmai segítség és inspiráció, amit ők tudnak adni. Nagyon sok konkrét és általános segítséget adtak, Vera mellett főként Tóth Melinda, szociális munkás, azzal kapcsolatban, hogy hogyan néz ki az a gyakorlatban, hogyha egy ügyfelük, egy hajléktalan ki lesz választva a programon belül és elkezdődik a beköltöztetési folyamat. Sok dokumentumot küldtek át, és sokat beszélgettünk, aztán ahogy elkezdett alakulni a történet, szintén rákérdeztem olyan dolgokra, hogy mi történhet meg a valóságban, mi nem, mi számít soknak, mi hiteltelennek, stb. Szóval fontos volt az, hogy szakmailag minél több részlet pontos legyen, miközben nekem szem előtt kellett tartanom a színházi szempontokat is. Sőt, az írás során van az a pillanat, amikor már a fikció dominál, amikor a drámai, színházi szempontoknak kell erősebbeknek lennie. Szóval ez végig egy kényes egyensúly volt, hogy hogyan lehet mindkét szempontnak megfelelni. 

    OBB: Mondasz erre egy példát?

    RJ: Például színházilag egy feszültebb jelenet zárásaként az nagyon érdekes jelenetvég, ha a szociális munkás nem szól semmit az ügyfélhez, de aztán kiderült, hogy a valóságban ilyen nem történhet meg, vagy legalábbis nem szerencsés, ha megtörténik -pusztán szakmai okokból, mert ez egy szabály, hogy a szociális munkás zárja le a beszélgetést. Tehát az ilyen esetekben mérlegelnem kellett, hogy melyik szempont legyen a fontosabb: egy erősnek tűnő jelenetvég, vagy az, hogy a szociális munkás figurám ne kövessen el szakmai hibát, mert ez egy erős jel lesz, hogy ő a munkáját nem a protokollnak megfelelően végzi. A sok kutatómunka és személyes beszélgetés után a szövegkönyv első változatát elküldtem Verának és Melindának, hogy véleményezzék. 

    OBB: Mik voltak a visszajelzések?

    RJ: Mondtak nagyon fontos dolgokat, amikre felhívták a figyelmemet, de számomra az derült ki a visszajelzésből, hogy a szociális munkás munkája is nagyon szubjektív. Természetesen vannak alapvető szabályok, de sok minden függ az adott embertől. Voltak olyan visszajelzések, ahol megint különbséget kellett tennem a valóság és a fikció, a színház között. Mert vannak például olyan ügyfelet segítő interakciók a munkájuk során, amit ha egy az egyben úgy írok meg, ahogy a valóságban történik, akkor az színházilag, jelenetként nem érdekes. Tehát ezekben az esetekben „csalnom” kellett kicsit. Ami fontos volt, hogy attitűdöket, szóhasználatokat javasoltak és javítottak ki. 

    OBB: Nagyon jó, hogy ennyire szorosan és praktikusan tudtak hozzászólni az anyaghoz.

    RJ: Igen! Nagyon jó tapasztalat ez egyébként. Volt erről egy régi élményem, amikor a Szputnyikkal A Katonában dolgoztunk és volt az Anamnesis című előadásunk, ahol lényegében együtt írtunk egy jelenetet egy doktornővel. Nagyon érdekes, hogy hogyan kapcsolódik a valóság a színházhoz, a színháziassághoz. Tehát számomra akár ez is elképzelhető metódus lenne, hogy egy adott szakma képviselőjével együtt írjam a darabot. 

    OBB: A kemény történethez képest nagyon jó humorral van tele a szöveg. Te mit szeretsz ebben a munkában a legjobban?

    RJ: Az előkészítésben a szakemberekkel való együttműködést szerettem a legjobban. Hogy ennyire bele lehet ásni magát valamibe az embernek. És hogy ebből hogyan lesz fikció. Ahol pedig most tartunk, ott azt, hogy a két színész, Magi Krisztina és Vadászi Tamara a maga képére formálja a szerepeket. Az írás során mindig hagyok olyan részeket, amiket a színészek tölthetnek ki, a részvételi színház pedig még inkább hozza ezt, mert a figurákat és a hátterüket nagyon komolyan ki kell találni, mert sosem tudhatjuk, hogy mi fog előkerülni egy-egy interakcióban. Ez az élettörténet kitalálás például – bizonyos támpontok mentén – a színészek dolga nálunk. Ez a humor, amit mondasz, fontos nekem is. Nagyon érdekes, hogy ezek az emberek ennyire rossz körülmények között élnek, ennyire szélsőséges helyzetekről mesélnek, és… Ezt fogalmaztam meg, ahogy a próbán elemeztük a hajléktalan nőt, Magdalénát, hogy ő nem sajnálhatja magát. Nem hatódhat meg a saját történetén. És ez egy komoly színészi feladat Kriszti számára is. Azt majd a néző fogja érezni remélhetőleg. Szóval egyszerre kell szikárnak és keménynek lenni, miközben humorral ránézni a mindennapokra, ahhoz, hogy bírni lehessen.

    OBB: A színházi nevelési műfajnak, a TIE előadásnak vagy komplex színházi nevelési előadásnak a jellegzetességei ebben az előadásban hogyan fognak megnyilvánulni?

    RJ: Ennél a műfajnál egy nagyon fontos cél, hogy az első pillanattól kezdve a szemünk előtt kell, hogy legyenek a résztvevők. Nem mindegy, hogy kinek készül az előadás, sem korosztályilag, sem társadalmi hovatartozás szempontjából… Ami még lényeges, legalábbis Gáborral a mi gyakorlatunkban így szokott lenni, hogy az interaktív részeket az elejétől kezdve párhuzamosan tervezzük a történettel. Én kevésbé hiszek abban, hogy a történetírás, pláne a szövegkönyv megírása után keressük meg azt, hogy abban hol tud bekapcsolódni a résztvevő. Azt gondolom, hogy eleve az egészet úgy kell tervezni, és már az olvasópróbának úgy kell nekifutni, hogy be legyen jelölve a szövegkönyvben, hogy melyek lesznek az interakciós részek. Sokkal könnyebb a történetet úgy megírni, hogy az ember tudja, hogy hol történik interaktív rész. Nyilván ettől függetlenül ezer módón elsülhet az interakció, de a témáját ki tudjuk jelölni már a tervezés vagy az előkészítés során, én pedig eleve tudok tervezni azzal, hogy körülbelül mi történik abban az interakcióban és utána abból hogyan kell folytatnom a történetet. Az előadásnak a forgatókönyve az, amivel elkezdünk dolgozni, végig szem előtt tartva azt, hogy a résztvevőknek majd be kell kapcsolódni, és komfortosan kell magukat érezni. 

    Ez abból a szempontból is érdekes, hogy nagyon sokat dolgozunk a térrel ezekben a napokban. Mert a nézőtér részeknek egyszerre kell alkalmasnak lenni arra, hogy jól láthatók legyenek a színházi részek, miközben pedig kell hogy legyen tér a körbeülésre, beszélgetésre, akár közös alkotásra az interakció során. Ha viszont adott esetben mozgatni kell a székeket, akkor úgy kell kitalálni az interakciót, hogy ennek helye legyen benne. Ha szerepen kívül történik az interaktív rész, vagyis a színészek drámatanárként moderálják a beszélgetést, akkor könnyebben mozgatják a résztvevőket. Ha viszont szerepben maradnak, akkor valószínűleg a hajléktalan nő vagy a szociális munkás, pláne esetleg egy érzelmileg telítettebb pillanatában, nem kérné azt, hogy a résztvevők rakják körbe a székeket. Tehát ilyen értelemben az interaktív részeknek, sőt a térnek is van dramaturgiája és ennek mind koherensnek kell lennie.

    OBB: Az olvasópróbán kiderült, hogy az előadásban az interakciók során váltogatjátok a szerepen kívüliséget és szerepen belül maradást. Ez változott a próbák alatt, vagy így marad?

    RJ: Ez vegyes marad az előadásban is. Nagyon nagy rugalmasságot és pontos jelenlétet kíván ez a színészektől. Ez is egy sajátossága ennek a fajta színészi munkának, hogy annak a végeredményét, amit az adott résztvevő csoport kitalált egy-egy interakció során, azt adott esetben bele lehessen építeni a következő jelenetbe. Az meg az én feladatom, hogy eleve olyan helyzetet írjak, amiből szépen következhet egy interaktív rész, ami akár szerepen kívül, akár szerepben történik, de folytatni lehet belőle a történetet. Az a cél, hogy a résztvevők ötletei, a szabad és improvizatív alkotás szervesüljön az előre megírt részhez. Ennek nem kellene kötelezően így lennie, de számomra nagyon izgalmas írói és dramaturgi kihívás így gondolkodni és szerintem ettől lesz igazán komplex az előadás. 

    OBB: Van-e valami konkrét alkotói szándékotok, amit el akartok érni az előadással?

    RJ: Már az nagy dolog, hogy a résztvevők, ezek a fiatalok közösen gondolkoznak valamiről. Vagy vitatkoznak valami kapcsán. Jelen esetben a sikeren és a sikeres életen gondolkoznak majd, és azon, hogy hogyan lehet jól segíteni. Hogyan tudunk kapcsolódni egy másik emberhez, akinek adott esetben teljesen mások a problémái. Hogyan tudunk egy platformra kerülni. Ezt most egy fiktív történet helyzetein és szereplőin keresztül teszik, de előfordulhat, hogy később levetítik a saját életükre is.

    Az interjút Oláh-Bebesi Bori készítette a Vojtina Bábszínház számára.

    Fotó forrása: Vojtina Bábszínház / Nánási Barnabás

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka