Tíz éve levehetetlen sikerdarab a Caligula helytartója a Szkénében: Szikszai Rémusszal rendezői hitvallásról, csapatról és arról beszélgetett Jászay Tamás a Szkéné 50 sorozat keretében, mitől rémuszosak az előadásai.

– A kilencvenes évek elején Marosvásárhelyen jártál főiskolára, ezért nem kérdezem meg, mit tudtál akkor a Szkénéről.

– Nyugodtan megteheted, mert a vásárhelyi színműsöknek vágyálom volt részt venni a Szkéné szervezte IDMC mozgás workshopjain. Én is így jártam itt először. Egy japán butoh táncos például a Műegyetem aulájában tartott bemutatót. Lehet, hogy csak az én romantikus emlékem, de meggyőződésem, hogy másfél órán át ereszkedett le egy kötélen. Kivitt minket a Ferenciek terére, rámutatott egy száz méterrel odébb lévő pontra, és azt mondta, hogy egy óra múlva ott találkozunk.

El tudod képzelni, milyen izgalmas élmény volt ez a már akkor is zaklatott főváros kellős közepén? Erős emlékem, hogy vagy ötvenszer akartam Pintér Béla-előadásra menni, de valahogy sosem jött össze. A Parasztoperát például ezért nem láttam soha, aztán amikor megtudtam, hogy rendezni fogom Temesváron, már szándékosan nem néztem meg. Játszottam is itt: a Picaro A dzsungel könyve előadásába beugrottam, Kát játszottam Deák Tamás kérésére. Megkedveltük egymást azzal a branccsal, így amikor Rejtő Csontbrigádját csinálták, én lettem a részeges Sirone kapitány. Egy-két évad után Tamási Zoli örökölte meg szerepet. Volt előadás, amikor a színpadon kétszer annyian voltunk, mint a nézők, de nem volt kérdés, hogy lejátsszuk-e.

– Ugrunk az időben: a Caligula helytartója 2011 óta a Szkéné repertoárjának része.

–  A Caligulát Zsámbékon mutattuk be a FÜGE Produkció segítségével, és nem gondoltuk, hogy túléli a nyarat. Párszor ment még a Gödörben, de ha Tana-Kovács Ági meg Németh Ádám nem hívja meg a Szkénébe, nyom nélkül eltűnik. A következő évben a Képmutatók cselszövését már eleve náluk próbáltuk: otthonra találtunk, azóta szinte minden évben van egy bemutatónk a Szkénében. Ágiék bátran döntenek, szerintem ilyen volt az Emberszag vagy a Rosencrantz és Guildenstern halott is. De mondhatnám a legutóbbit, Matei Visniec III. Richárd betiltva című darabját is, amivel több színházról lepattantam.

– Színészként ismertünk meg, aztán a Caligulával átálltál a másik oldalra.

– Az egészben gondolkodom. Ilyen az agyam. Színészként is akkor működöm jól, ha a rendező elmondja, hogy milyen fogaskerékként van rám szüksége. Meddőhányónak hívtam magamat sokáig: mindig volt ötletem, amit nem tudtam magamban tartani, de nem sértődtem meg, ha a rendező nem fogadta el. A Caligula előtt elmentem Fodor Tamáshoz, hogy felkérjem Barakiásnak. Ezt egy kétórás beszélgetés követte, ami olyan volt, mint egy vizsga. Tamás jól ismerte az anyagot, hiszen Szolnokon Petroniust játszotta. Tudtam válaszolni a kérdéseire és el tudtam mondani, hogy mit akarok ezzel az egésszel. És sikerült egy olyan szereposztást összerakni, amiben múlt és jövő összeért: Fodor tanítványának nevezhetjük Tóth Jocót, Nagypál Gábort is.

– És megszületett a Vádli?

– Lett egy csapat. Hülyeségből kezdtük el mondogatni, Huszár Zsolt, Király Attila meg én, hogy a magyar színházi szakmában hármunknak van a legnagyobb vádlija. Csináltattam egy logót latin jelmondattal, ahogy kell, és elkezdtünk tervezgetni. A következő bemutatót Huszár rendezte volna, ha 2011. szeptember 17-én nem hal meg azon a biciklin, amit tőlünk kapott ajándékba. Négy nappal később volt a Színikritikusok Díja átadója, ahol jelöltek voltunk. Azt terveztem, hogy ha mi kapjuk meg, bedobom a sírba a díjat, de végül a HOPPart nyert. Érdekes, hogy az akkor fontos csapatokból már alig valaki van meg, mi meg itt evickélünk.  

– Menjünk kicsit vissza: miért Fodor Tamás?

– Emblematikus alak. Agya, mint a penge, és hatalmas szíve van. Sok idős művész iránt vagyok alázattal, de az én szememben ő nemzeti kincs. A másik ilyen Blasek Gyöngyi: ők pótolhatatlanok. Miért Fodor? Mert megközelíthető volt, nem volt körülötte az elérhetetlenség mítosza. És hát eleve rá találtam ki az egészet.

– Abból, hogy a Caligula helytartója jól sikerült, hogyan következett a rendezői karriered?

– Erről csak az első sikeres előadások után kezdtünk beszélgetni. Zsolt halála után elkezdtük próbálni a Bulgakovot, rám maradt ez az egész: igazából ekkor született a Vádli. Többször megpróbáltunk önállósodni, virtuálisból valóságos társulattá válni, de erre esély sincs ma.

– Van a Vádlinak ars poeticája?

– Ezen gondolkodnom kell… A kézművesség fontos elem. Ösztönös, egyértelmű szabadságérzet van a csapatban: mindenki mondhatja, ami nem tetszik neki. Én a román színházon szocializálódtam, régi vágyam volt, hogy a magyar meg a román színházi nyelvet ötvözzem valahogyan. Sok román színészbarátom van, akik világéletükben arra vágytak, hogy csináljanak egy jó Portugált.

– Most túlzol.

– Nem viccelek, ez tényleg így van! A román is egyfajta realista színház, de tökéletesen alkalmas a költészetre is. Ami a Vádlit illeti, a tragikomikum, az őszinteség, meg az, hogy reflektáljunk a mai világra, szintén fontos. És szelep is: többen kőszínházban dolgoznak a csapatból, és felszabadító, ha el tudnak jönni egy struktúrán kívüli csapatba. Olyan ez, mint egy rég várt osztálykirándulás vagy egy kalandtúra… Nem szoktam ezen igazából gondolkodni, ezért inkább megkérdezem: szerinted mi az, ami rémuszos a rendezéseimben?

– Két dolog ugrik be elsőre: Fodor Tamás színészi visszatérése és a partnersége Nagypál Gáborral, illetve az, hogy minden előadásotokkal a hatalom és művészet viszonyáról beszél.

– Fodor és az én találkozásom különös dolog, ajándék az élettől: ahogy Nagypálra, úgy rám is fogadott fiaként tekint. Nagyon szeretek Tamással dolgozni, pedig irtó sokat vitatkozunk, de ezek mindig konstruktív viták. Hagyja, hogy vezessem, és jön velem. Bízik bennem. Nagypál meg úgy van a telefonomban, hogy Brate, ami szerbül testvért jelent. Erről nem is kell többet mondanom. Amit a hatalom boncolgatásáról mondasz, stimmel, bár például a III. Richárd betiltva inkább a félelemről szól, nem magáról a mechanizmusról. Mindenesetre Fodort, Nagypált, a fontos témákat viszem magammal máshova is. Biztonságot ad, ha velem vannak, amikor kirándulok a Vádliból. De ugyanígy működik ez Kapával (Mucsi Zoltán – szerk.) vagy Kaszás Gergővel is. Velük a Bárkás múlt is összeköt.

– Hogyan tekintesz vissza a hét szkénés bemutatótokra?

– Amikor tavaly Balin éltem, az összes felvételt újranéztem, és elkezdtem jegyzetelni a hibákat. Autodidakta rendező vagyok, látom, hogy melyikben mit csinálnék másképp. Mindig az egyszerű és tiszta megoldások voltak igazán erősek. Persze érzem a pénztelenségből fakadó kompromisszumokat is. Menet közben pedig rám ragadt egyfajta tudás arról, hogyan lehet egy közösséget vezetni, fanatizálni – például ez is vádlis képesség, amit viszek máshova is. Visszanézve az előadásokra, nem tudnék olyat mondani, amit ne csináltam volna meg.

– A Vádli ma a Szkéné egyik állandó befogadott társulata.

– Amikor Áginak és Ádámnak beszélek a következő évi tervről, mindig rendkívül nyitottan állnak hozzám. Védjegyem, hogy időre elkészülök: szeretem, ha a főpróbahéten áll a lábán az előadás. Színészi tapasztalatból is tudom, hogy ez a játszóknak és a színházvezetésnek is nagyon megnyugtató. Bennem és a Vádliban is van valami megbízható: nem zsákbamacskát kínálgatunk.

Jászay Tamás