Utolsó előadásához érkezik az AlkalMáté Trupp előadássorozata, amely során 2006 óta minden nyáron egy-egy osztálytárs életét dolgozta fel a 2003-ban végzett Máté-Horvai osztály. A búcsúelőadás cím-és főszereplőjével, Jordán Adéllal beszélgettünk.  

Hogy vagy? Hogy van Vanda? (Jordán Adél és Székely Kriszta egy Vanda nevű lakóautó építésén dolgozik, amelynek munkálatait a könnyűneked Instagram oldalon lehet követni. – a szerk.)

Vanda alakul. Tegnap bekerült egy fém ágykeret, meg a padlózat, amik már látványos előrelépések. Várom, hogy ott tartsunk, amikor a burkolatnak azon része is meglesz, amiből látszik, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Izgatottak vagyunk, de még sok a teendő Vandával. Talán augusztusra elkészülünk, és akkor két hetünk lesz utazgatni, de még nem döntöttük el a pontos úticélt: tengerpart vagy hegyvidék.  

Én jól vagyok és jól is voltam ebben az elmúlt egy évben. Nagyon sok időm volt magammal és a környezetemmel foglalkozni, ami egy elég buta kutya és egy nagyon okos gyerek esetében jó dolog. Azt érzem, hogy sikerült magamat és mindenkit rendbe hozni, mert eléggé sokat dolgoztam előtte, havi 25 napot biztos játszottam. Kergettem a saját életemet, de most azt érzem, beértük egymást. 

Tavaly következett volna az AlkalMáté Trupp Jordán Adél című előadása, de a Covid miatt egy évet csúszott. Ráadásul azért is különleges az idei előadás, mert az utolsó, és rendhagyó módon nem a Jurányiban lesz, hanem a Benczúr-kertben. Milyen érzésekkel várod? Van jelentősége a helyszín változásnak?

Nekem, és szerintem sok mindenki számára az elengedésnek fontos időszaka volt ez az elmúlt több, mint egy év. Tavaly, amikor eldöntöttük, hogy elengedjük ezt az előadást, jól megugrottam a helyzetet, még azt is éreztem, hogy nem feltétlenül vagyok rá készen, pedig bármikor kihúzhattak volna az évek folyamán a kalapból. De mégis azt éreztem akkor, hogy picit korai, most viszont várom, hogy jöjjön. Olyan fázisba kerültem, hogy ez az elengedés olyan jól működik, hogy tulajdonképpen a nagyon szeretett Jurányi terünket is el tudom most engedni, mint előadáshelyszínt, el tudom azt is engedni, hogy a dupla előadásból a korábbin nem lesz világítás, merthogy szabadtéren játszunk. Azzal is meg kellett küzdeni, aztán elengedni, hogy az a díszletterv és koncepció sem feltétlenül tud működni a Benczúr-kertben, amit korábban kitaláltunk. Szóval azt veszem észre ebből, hogy arra felé irányít az élet, hogy ne akarjam teljes mértékben kontrollálni, hanem próbáljam a jógából is jól ismert flowban tartani a dolgokat: ahogyan adja magát, úgy lesz a legjobb. 

Tavaly zoomon már próbáltatok az osztállyal, amikor még nem lehetett tudni, hogy el kell halasztani az előadást. Meddig jutottatok a próbafolyamatban? Ugyanonnan veszitek fel most a fonalat? Hol tartotok jelenleg? 
Igazság szerint tavaly csak egy zoom-találkozónk volt. Az szokott történni, hogy van a 10 nap próba, utána négy nap előadás, így jön ki a két hét, ami alatt elkészül maga a darab. Ezelőtt két találkozásunk van az adott főszereplővel, és két-három órán keresztül az illető beszél magáról, elmondja, amit fontosnak tart, és mi is beszélünk róla. Kíváncsi vagyok, hogy most hogyan fogok működni, mert azt hiszem, hogy a főiskolás koromhoz képest sokkal türelmesebb vagyok, megengedőbb a kollégáimmal és az osztálytársaimmal, és nagyon szeretném, ha – de lehet egyáltalán nem fog sikerülni, fogalmam sincs, mi fog kijönni belőlem – rábíznám magam az osztálytársaimra, és nem feltétlenül erőszakoskodnék mindenen.

Mint egy terápia…

Abszolút terápiaként gondolok rá, és nem is tudok máshogy. Mindig a családállításhoz szoktam hasonlítani. Nem tudom, milyen az, – csak az osztálytársaim beszámolóiból hallottam –, ha ennyi figyelem fókuszál rád, ez nagyon érdekes dolgokat tud előhozni. Nagyon kell, hogy az ember nyitott és őszinte legyen saját magával, annyira, amennyire tud. Fontos, hogy a saját felismeréseit megossza, a saját gyengeségeit, hibáit felfedje, illetve ha tükröt tart az osztály, akkor azt elfogadja, tudja nézni. Nagyon szerettem az első előadást, ami Járó Zsuzsiról készült, aki később mesélte, és sokszor eszembe jut, hogy én csináltam egy jelenetet Mészáros Bélával, egy elég kitárulkozó jelenetet arról, ahol ő akkor tartott a férfiakkal való kapcsolatában. Azt mesélte Zsuzsi, hogy a jelenet közben egy oszlop mögött várakozott, és az öklét harapdálta, annyira félt, annyira szégyellte magát, hogy ezt a jelenetet nézi a közönség. Később tudtam meg, hogy így reagált. Csodálatos, hogy nem azt mondta, hogy ez ne kerüljön be a darabba. Megpróbálok én magam is ilyen tisztán, őszintén és nyíltan látni és láttatni. Nekem egy picit nehezebb a helyzetem, de ez sem biztos, csak mivel annyi híres ember van körülöttem, apám, anyám, a fiam apja, a párom, akárhová nyúlok, híres embert találok. Ez picit necces, de csak egy picit neccesebb, mint mikor Járó Zsuzsi a szomszéd kisfiúról beszél, hiszen ő is egy élő ember, csak nem mindenki ismeri feltétlenül. Amikor elkezdtük az AlkalMátét, én biztos nem tudtam, hogy ez mekkora vállalás. Lehet, Máté Gábor már tisztában volt vele, hogy ez mivel jár, mit jelent. De én nem tudtam, mekkora bizalomjáték mindenki részéről, és annyi mindent elárul, hogy ki mennyire bízik magában, az életben, a környezetében, a társaiban. Nagyon kell hozzá a csapat. Nekem nagy bizalmam van az életben és a csapatban is, úgyhogy azt hiszem, menni fog, hogy odaadjam, amim van. 

Milyen formát, témát választottatok Máté Gáborral a rólad szóló előadáshoz?  
Gáborban nagy a bizalom felénk. Nagyon laza, nyitott, teljesen átengedi a terepet a jóízlés határain belül, és terelgeti az embert, ha valami nagy marhaságot gondol. Én még, talán pont a helyszínváltozás miatt, ott tartok, hogy nem tudom, mi felé kellene menni, de most egyelőre azt érzem, hogy nem is baj. Gáborral is még csak minimális egyeztetés volt. Azt tudom, hogy nem fogom meghúzni saját magamat, a történetemet, hanem vágatlanul átadok sok mindent, és abból kikerekedik valami. Most azt érzem, ez a legjárhatóbb út. Nem akarok saját magam dramaturgja lenni hirtelen, egy tálcán akarom átnyújtani, hogy ebből csináljunk valamit. 
De vannak vázlatpontok, amik mindenképpen benne legyenek az előadásban?
Nyilván vannak. Aki egy picit is ismer, az tudja, mennyire meghatározó a gyerekkorom, hogy színészszülők színészgyereke vagyok. Erre mindenképp szeretnék valami szálat, vagy ívet felfűzni, legalábbis most ezt gondolom. Alapvetés számomra, hogy a megértéshez a gyerekkorba vezet vissza minden. 

Hogy emlékszel vissza a főiskolás évekre, az osztályotokra és benne magadra?
Nagyon szerencsés csillagzat alatt állt össze az osztály, nagyon szerettük egymást, remélem, hogy erről mindenki így gondolkodik, azok is, akik most nincsenek velünk. Olyannyira, hogy azt éreztük, nem akarjuk abbahagyni a közös munkát, azért is kezdtük el ezt a sorozatot, mert elképzelhetetlennek tartottuk, hogy elszakadjunk egymástól. És az AlkalMáté a legjobb módja volt, hogy együtt maradhassunk. Ettől olyan laza, olyan mint egy tábor, az ember visszamegy gyereknek, de közben folyamatosan egyre érettebb. Én hogy éreztem magam az osztályban? Nagyon csapongó, szélvész kisasszony voltam. Nem voltam tudatos. Hatalmas energiákat mozgattam, amikből volt is, de a fele elég lett volna, hogy feltűnő jelenség legyek. Igazából azt lehet mondani, hogy sok voltam, elég sokáig. Szerencsére most már az energiaszintem kezd lejjebb menni, azóta egy kicsit megpihentem. 

Hogy tekintesz vissza az AlkalMáté Trupp kezdeti előadásaira?
Ez most hányadik lesz?

A tizennegyedik.
Elképesztő, mert nekem a 14 a szerencseszámom. Érdekes, hogy így jött ki a lépés, hogy én lettem az utolsó, a tizennegyedik. Kezdetben Zsámbékon csináltuk az előadásokat, ahol néniknél laktunk, kiadó szobákban a faluban. Hajnali négyig a falu kocsmájában dartsoztunk, asztalon táncoltunk, majd mentünk be próbálni. Ahogy egy jól viselkedő huszonéves bulizik, mi is úgy buliztunk, bőszen és elszántan. A próbákon a jeleneteket nagyon készre csináltuk, mert azt szoktuk meg a főiskolán. Most már sokkal hamarabbi fázisokat megmutatunk, tehát nem produkciót akarunk csinálni, hanem azt mutatjuk, merrefelé tartunk. Már nem akarunk senkinek megfelelni. Szépen kinőtte magát az AlkalMáté, előbb egy kis hangárban kezdtük az előadásokat játszani, majd kaptunk egy nagyobb hangárt, majd elkezdtünk duplázni. De mi is felnőttünk annyira, hogy sokunknak lett gyereke, így az ottalvás, dartsozás nem fért bele. Volt olyan időszak, hogy az Örkény Színházban próbáltunk, és az utolsó egy hétre mentünk le Zsámbékra. Sokat ingáztunk, aztán úgy éreztük, jobb, ha Pesten maradunk, mert könnyebb egyeztetni az élettel az egészet. Így költöztünk a Jurányiba. 

2006-ban kezdtétek el az AlkalMáté Trupp előadásait. Mi volt a legemlékezetesebb pillanata ennek az időszaknak, és melyik volt a kedvenc előadásod?   
Egyszer megfordult a nevek kihúzása a kalapból. Mindig a nyár utolsó előadásának végén Mészáros Máté, mint egy ceremóniamester megasztárosan kisorsolta, hogy kiről készül előadás jövőre. Azokat húztuk ki, akikről nem készül, és amikor már csak két név maradt a kalapban, megfordult a dolog, és azt húztuk ki, aki jövőre lesz a főszereplő. És egyszer, még a sorozat elején Máté nem fordította meg a dolgot, és már csak Kovács Patrícia meg az én nevem volt a kalapban, és Máté kihúzta a nevemet, ami azt jelentette volna, hogy rólam készül előadás, de mégis Patríciáé lett a következő év. Nyilván nem véletlenül alakult így. Bár valószínűleg egyszerűbb lett volna akkor megcsinálni rólam az előadást, 10 évvel ezelőtt még gyerekem sem volt.
Kedvenc előadás? Az első, Járó Zsuzsi előadása tényleg meghatározó volt. Nagyon szerettem Gál Kristóf teljesen kibontakozó előadását, ami számomra váratlan volt. Az első felnőtt problémákról volt szó, ő akkor egy családi helyzetet tárt elénk. Ott is azt éreztem, hogy tud úgy beszélni az osztály, és tud olyan érzeteket kelteni, amiről azt gondolhatja a közönség, hogy ezek egyetemes emberi érzések, és nem az a lényeg, hogy ki mondta, ki kit bántott meg, hanem az ember magára ismer miközben nézi. Mindenki előadásában voltak olyan jelenetek, amiket könnyes szemmel néztem, hol a meghatottságtól, hol a boldogságtól.  

Az elmúlt 15 év fix nyári programja volt az AlkalMáté előadás nemcsak a nézőknek, hanem nyilván nektek is. Mit gondolsz, hiányozni fog?
Nekem biztos, hogy nagyon. Gondolkodtunk azon, hogy Járó Zsuzsi visszatér, vagyis hogy elölről újrakezdjük. A fogadalmunk biztos, hogy eddig tart. Az is nagyon szép a mai világban, hogy 15 éve megfogad az ember egy ilyen dolgot, és be is tartja. Sokunknak volt olyan, hogy elvállalt egy-két munkát az AlkalMáté alatt, és csak pár napra tudott jönni próbálni, vagy nem is játszott az előadásban. Akitől én ezt heroikusnak találom, és az egyetlen, aki tartja a szavát, az Máté Gábor, aki nélkül nem is lenne ez a sorozat. Aki munkákat, filmeket mondott le, hogy ott legyen velünk. Számomra csodálatos, ahogy ő beleállt ebbe, és tartotta végig a szavát. Kíváncsi vagyok, mi lesz a döntés. Én azt érzem, nem fogjuk tovább csinálni, és akkor fájdalmas lesz. Ha most belegondolok is sírnom kell, hogy vége…

Érzel valamiféle súlyt a válladon, hogy veled záródik ez a „legendás” sorozat? 
Nem akarom érezni, bár abszolút felmerül ez esetben. Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy jó legyen, de annyi minden múlik a körülményeken. A helyszínt sem ismerjük, szabadtéren teljesen más játszani, elmegy a hang, a figyelem. A nézők percek alatt elkapkodták a jegyeket, ami azt mutatja, hogy nagyon várják, és nagy szeretettel vannak a dolog iránt, és én is ezzel a szeretettel akarok hozzáállni, nem bizonyítani. Szerintem nagyon jól jött ki, hogy velem végződik és Járó Zsuzsival kezdődött. Ő már, amikor felvették az egyetemre, elvált nő volt, tudott úgy mesélni, hogy érvényes legyen, de úgy érzem, most már én is tudok úgy mesélni, hogy az legyen. 

Szerző: Bordás Katinka
fotó: Gulyás Dóra