A Hét utolsó szó című előadás során elhangzó művet Joseph Haydn a dél-spanyol város, Cadiz felkérésére komponálta 1785-ben. A templom belső terét fekete kendőkkel fedték be, csak középen világított egy lámpa. Haydn: Krisztus hét utolsó szava a keresztfán (Die sieben letzten Worte unseres Erlösers am Kreuze) című műve a cadizi püspök prédikációjával hangzott el, amelyet a hét szóhoz adott elő a húsvéti liturgia részeként. Esterházy Péter pedig a prédikációk helyére írt emlékezetes és magával ragadó szöveget a darabhoz. Dubóczky Gergely karmester ötlete és koncepciója alapján 2014. április 16-án a Budapest Music Centerben jött létre az ősbemutató, Esterházy Péter szövegét Mácsai Pál és Kerekes Éva adja elő. Ezt a produkciót láthatja és hallhatja most a széles közönség az eSzínház oldalán. Joseph Haydn élete meghatározó részében az Esterházy család szolgálatában állt, évtizedeken át komponált és zenélt Eisenstadtban (Kismartonban) és Fertődön, a művészi alkotómunkája szorosan összefonódott az osztrák-magyar kultúrával. Az, hogy Haydn ciklusához most Esterházy Péter írt mai szöveget, a közös örökség továbbvitelének a szép példája.

Kerekes Éva: Ez a produkció érdekes keveredése a művészeti ágaknak, műfajoknak, a zeneműnek, az írott anyagnak és a színművészetnek. Dubóczky Gergely volt az előadás karmestere, az ő fejéből pattant ki, hogy felkérje Esterházyt ennek a műnek a megalkotására. Erős, nyers, rendkívül autonóm írás a prédikációk helyére írt kortárs szövege. Többször, több helyszínen játszottuk, de bennem a Kiscelli Múzeum templomterében tartott előadás hagyott nagyon mély nyomot a rendkívüli tér miatt, ami díszletelemként még egy pluszt adott az előadáshoz. Több szinten tudtunk megnyilvánulni. Mácsai Pál férfihangja volt a fő szólam, az én szerepem a visszhang olyan mint a görög drámákban a kórus, Mácsai szövegének bizonyos részeit ismételtem. 

Esterházy Péter jelen volt a próbákon?

A bemutatót a Budapest Music Centerben tartottuk, személyesen ott találkoztam vele először. Neki is az volt az első alkalom, hogy tesztelhette, milyen hatása lehet az írásának. Azt hiszem, megelégedettséggel nyugtázta, hogy különös módon hat együtt a szöveg és a zene. De ez egy nagyon régi, nyolc éves emlék, a darabot mindössze néhányszor adtuk elő. Nagyon szerettem, az emelkedett, magasztos hangulatra nagyon emlékszem.

Az Isten c. előadás előtt beszélgetünk, Schirach, hasonló módon építkező Terror c. előadását több színház is játszotta. Az Isten c. darab az eutanázia kérdését járja körül, azt vizsgálja, hogy jogunk van-e dönteni a saját halálunkról. A bemutatón betegség miatt te online voltál jelen. Mennyire jelentett nehezített körülményt így játszani?

A próbaidőszakon már túl jutottunk, a főpróbahétre betegedtem meg. Inkább izgalmasnak bizonyult, hogy a bemutató előadáson egy másféle formációban lehetett megnyilvánulni. Többszöri alkalommal már kevésbé inspirált a helyzet, mert nagyon hiányoztak a többiek és a közönség reakciója, hiszen mégiscsak élő műfaj a színház. A visszajelzésekből tudjuk, többen gondolták, hogy a távolmaradásom rendezői ötlet. Mindenesetre színesítette a palettát.

Az eutanázia kérdését több irányból– vallási, etikai, jogi – aspektusból vitatjátok meg. Olyan, mint egy vita-fórum.Mitől válik drámaivá, színházzá?

Ez is színház. Ha nem is olyan cselekményes, mint a legtöbb színdarab, de dramaturgiájában megszerkesztett, vannak ütközőpontjai. Szerintem azért tud elemelkedni, mert megrendítő testközelből érzékelni, amikor valaki ennyire erősen képviseli azt a vágyat, hogy szeretne meghalni. Nekem legfőképp azért jelent erős színházi élményt, mert valamit mélyen megnyom az emberekben, az életvágyat vagy a szabadságvágyat. Az olvasópróba után az volt a legmeghatározóbb érzetem, hogy nem lehet csak racionálisan szemlélni és kezelni a témát, hisz abban az emberben, aki a haláláról dönt, ott van még az akarás. Az akarás pedig számomra az életet jelenti. A döntés ez ügyben sem a mi kezünkben van, de azért a téma közelébe lehet merészkedni, és ha a mi közvetítésünkkel megjelenhet a színpadon, az mindenképpen színházi élmény.

A próbákon mennyire izzott, hogy sokfélét gondolunk erről az érzékeny témáról?

Mindenkiből előjött az egyéni érintettség, kiderült, hogy kit, miként érint, ki mivel tud az eutanáziával kapcsolatban azonosulni, hogy milyen vetületei vannak, felmerült, hogy Magyarországon mi a helyzet ezzel kapcsolatban. A darabot német szerző írta – Németországban pedig liberálisan gondolkodnak a kérdésről – ott van annak a felvetésnek létjogosultsága, hogy egy egészséges ember vágyja a halált. A nézők zavarba is jönnek a kérdéstől, hogy támogassák-e a főszereplő Tibor beadványát. Az előadás végén erről szavazniuk is kell, s általában fele-fele arányban döntenek igenről és nemről. Az volt a legizgalmasabb, hogy közöttünk is megoszlottak a vélemények, sőt, a próbák alatt még változtak is.

Az alkotmányjogászt képviseled a szerepedben. Privát emberként mennyire tudtál azonosulni azzal a személlyel, aki objektivitásával a mérleg nyelve?

Ő egy jogász, nem képviselheti a személyes véleményét, mindamellett több okból is támogatná az eutanáziát. Az én szerepem a legobjektívebb, a többi karakternél sokkal több a személyes megnyilvánulás lehetősége. Privát emberként támogató vagyok, de az nekem is fejtörést okoz, hogy itt egy egészséges ember haláláról kell döntenünk. Számomra ez bicskanyitogató, akármennyire is próbálom beleélni magam, hogy ennyire erős Tibor halálvágya. Ez éppen az életvágyat és az élethez való örömteli viszonyulást erősítette fel bennem. Leginkább az a felismerés érintett meg, hogy valódi beleszólásunk nincs a halálunk mikéntjébe, a döntés nem a mi kezünkben van. A halálra is meg kell érni, oda is el kell jutni.

Több helyen is játszol az anyaszínházon, az Örkényen kívül, például az Orlai Produkció két előadásában, a dunaújvárosi színházban tavaly mutattátok be Barta Lajos Szerelem c. darabját. Kellenek a más inspirációk, a más rendezők, társulatok? Vagy kevesebb lett a teher, a lehetőség az Örkényben?

Egy pont után elkezdtem azt érezni, hogy rám feltétlenül szükség olyan mértékben nincs, ahogy régebben. Ezt észre kellett vennem. És a munkák sem okoztak már olyan örömöt, mint korábban. Azt éreztem, hogy valami bezárult bennem, körülöttem, s szeretnék nyitni. Minden függő helyzetet felszámoltam az életemben, mert akkor érzem magam biztonságban, ha saját magamban is biztos lehetek, ha felnőtt módon veszek részt az életem minden területén. Nagyon jóleső, hogy van egy olyan közeg, mi hosszú évtizedek óta megtartó erőt jelent számomra, ahova valóban tartozom, de ezen belül a viszonyok változóak, s erről nem szabad nem tudomást venni. Nem szeretnék kiszolgáltatottja lenni semmiféle változásnak, szeretném irányítani mindazt, amit tudok irányítani. Ezért bizonyos viszonyaimat átminősítettem, mondhatni valódivá tettem.

Az év elején indult az Örkényben a Nyílt lapokkal című sorozat, amelynek keretében alkalmanként négyen a társulatból a nézők által összeírt kérdésekre válaszoltok. Érdekes műfaj. Mertetek magatok és egymás előtt is nagyon őszinték lenni?

Nyilván a közeg valamennyire meghatározza a jelenlétet, annyiban, hogy milyen témák merülnek fel, milyen viszonylatok vesznek körül, de nem szoktam másképp viselkedni a különböző helyzetekben. Volt olyan utca, ahova jólesett besétálni, volt, ahova nem szívesen tettük be a lábunkat, de bekukkantottunk.

Egymásról ennyi együttlét után még tudtatok meg újat?

Előfordult, persze. Ha egy picit jobban elmélyülhettünk volna az egyes témákban – elég pörgősen húztunk új kérdéseket – talán nagyobb lehetőség nyílt volna a mélyebb témák kibontására, de így is történtek váratlan fordulatok. Elég éles helyzet volt a kamerák és a nézők előtt váratlan kérdésekre reagálni.

Harmóniában vagy most önmagaddal?

Nem a harmóniát emelném ki. Nem érzem magam kiszolgáltatottnak, és talán attól harmonikusabb leszek, hogy nem kerülgetem a jelenségeket, kérdéseket, amelyektől tartok. Közelebb megyek azokhoz a helyzetekhez, emberekhez, akik valamire rámutatnak bennem. Egységesebben, tudatosabban vagyok saját magammal, merészebb, éberebb állapotban.

Kérdezett: Marton Éva