Tizenévesen egy kis faluból indult el és vágott neki Budapestnek, hogy teljesüljön az álma. Az új színésznemzedék tehetsége tavaly óta a Radnóti Színház társulatának tagja, útjáról Szegő Andrásnak mesélt a Nők Lapjában.

„Ilyenkor mindig jól vagyok. Tudod, készülök a nagy utazásra! (…) Utazom a szerepeimmel más korokba, helyszínekre, jellemekbe, szituációkba. Felmegy a függöny, és akkor derül ki, hogy aznap éppen mi vár majd rám. Hogyan áll össze minden: a darab, a szerep, a partnerek, a közönség, és ott akkor kerekedhet belőle egy örömteli luxusutazás, vagy ha éppen nem áll össze valamiért, akkor majd zötyögünk valami vicinálissal… És mindkettő mindenképpen élmény lesz, tanulsággal egybekötve” – meséli Mészáros Blanka.

A színésznő azt vallja, biztos, hogy nem a közömbösség a megoldás az életproblémákra: „Sokszor szórakoztatom magamat, kitalálok játékokat. Csinálok valami rituálét az előadás előtt vagy után. Meg aztán szeretem a Radnótiban az embereket, egyszerűen csak örömöt szerez, hogy bejöhetek hozzájuk, megölelem a másikat, hogy pusztán velük lehetek, az már öröm. Ebből töltekezem. Annyi minden jó vész el a mai világban. Hagyjuk, hogy szavak, emberi kapcsolatok kihűljenek, kiüresedjenek. Nem kell hagyni, mert különben mi marad? Meg az sem utolsó, ha az ember jóban van magával, és szeret egyedül is lenni, pozitív magányban. (…) A nagymamám mindig azt mondta, hogy addig nincsen baj, amíg szóba állok saját magammal.”

Arról szólva, hogy van egy férjecskéje (K. Kovács Ákos operatőr), Mészáros Blanka elárulta: „…férjem-uram, társam, szerelmem, aki olyan nagy dolog az én életemben, hogy a felesége is lettem. (…) Egy éve szerettük egymást, utána összeházasodtunk. Őt már nem ereszteném, ha nem muszáj, most már maradjon velem, amíg világ a világ. Ez lehet, hogy egy kicsit túlzás, de én hiszek még a mesékben: a kitartásban és az összetartozásban egy életen át.”

A felvetésre, miszerint rengeteget változott a színpadon az elmúlt időszakban: sokkal felszabadultabb lett, úgy reagált: „Korábban inkább kerestem magamat, próbáltam alkalmazkodni, megfelelni, de mára már nekem is nagyobb örömöt jelent a játék estéről estére. Jól alakult, hogy a Radnóti Színházba kerültem, és az új közeg lendületet, bátorságot, szabadságot adott. Nem megfelelni akarok, hanem a kreativitásomat, a lényemet játékba vinni, utaztatni magamat. Ebben nagyon el tudok szállni, aztán persze hogy fájdalmas, ha vége a kalandnak, le kell jönni a színpadról, és vissza kell menni a mindennapokba. Ez számomra olyan hirtelen zuhanás, hogy kell idő az átállásra. Ezzel a megmagyarázhatatlan kiüresedett érzéssel igazán korán találkoztam. Emlékszem még gyerekkoromból, amikor odahaza jöttek az unokatestvéremék hétvégén. Alig vártam, hogy megérkezzenek, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Ilyenkor egész nap csak játszottunk, aztán keresztanya szólt, hogy ,,itt az idő”, és hogy lassan indulniuk kell haza. És amikor elmentek este hat órakor, én óriási ürességet éreztem! Csak sírni tudtam olyankor, mintha semmivé foszlott volna a lelkem. Ez a feloldódásérzés árad szét bennem, amikor lejövök a színpadról előadás után. Valószínűleg a játék a mozgatórugóm, a lételemem, akárhány éves legyek is.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

„MÉG MINDIG HISZEK A MESÉKBEN”
Nők Lapja 2021.12.14 – 58,59,60. oldal