Mi az a színházi credo, amit magáénak vall? – Blaskó Balázs, Gemza Péter és Crespo Rodrigo válasza
2021. június 3., csütörtök 06:40
21 nem fővárosi színigazgatót kérdezett a Színház folyóirat körkérdésben arról, mi az a színházeszmény, amelyet most, jelenkorunkban hitelesnek, előremutatónak és a helyi közösség számára is adekvátnak és korszerűnek tart.
Kérdéseik a következők voltak:
1. Mi az a színházi credo, amit igazgatóként magáénak vall?
2. Hogyan fest az Ön olvasatában egy releváns, 21. századi vidéki/városi kőszínházi koncepció?
3. Hogyan képzeli el az Ön által vezetett színház szerepét a helyi kultúra, a helyi közösség életében?
A huszonegy színigazgatóból megkeresésükre kilencen reagáltak, válaszaikat – ahogy érkeztek: hol kérdésekre bontva, hol összefüggően – városok szerint alfabetikus sorrendben, minimálisan szerkesztve közölték.
Részletek a válaszokból:
Gemza Péter:
„Az individualizmus nagymértékben gyengíti a bizalmi kapcsolatokat, így a közösségek erősítése és a fokozott társadalmi szerepvállalás lesz a jövő színházának feladata.
A Csokonai Színház a minőségi – de nem a populáris és az elit bináris rendszerében magát elhelyező – kultúra legfontosabb pillére- ként a helyi közösségekre nyitott, széles műfaji spektrumon játszó előadó-művészeti szervezet. A debreceni színház a hazai színházi repertoár megújítójaként érzékenyen reagál a szélesebb értelemben vett régió aktuális kérdéseire, a 21. századi európai társadalom problémáira. Fontos számomra, hogy a Csokonai katalizátorként működjön egy egyre növek- vő nemzetközi közösséget is magába foglaló európai közép- város, egy gazdaságilag dinamikusan fejlődő egyetemi város kultúrafogyasztó rétegének formálásában. Emellett a debreceni színház egyfajta inkubátorként kínálkozik a helyi és a távolabbról érkező, de Debrecennel és a régióval párbeszédet kezdeményező tehetséges alkotók számára.”
Blaskó Balázs:
„A kultúraközvetítés leghatékonyabb, esszenciális műfaja a színház, hiszen egyedül a színház tud ma szintetizáló-komplex, gyors és hatékony választ adni példafelmutató, sajátos lehetőségeivel a morális biztonságát vesztett köz- és magánélet kétségbeesett kérdéseire: Ki vagyok? Hová megyek? Van-e értelme az életemnek? Lehetek-e boldog?
A színház véleményformáló erő, a színházteremtés véleményformálás. A kiérlelt, megfogalmazott és állhatatosan képviselt vélemény: magatartás. A magatartás: példa.
A harcaiban edződött, nagy lélek megnyilvánulásai s az önmagához hű, példaértékű magatartás legyen emblematikus lenyomata az oly régóta hiányolt nagy, emberi, köz- és magánéleti mintáknak. (…)
Az igazságfelismerés empatikus, érzelmi átélésének kiváltása, e felismerés létrejöttének optimális, atmoszferikus megteremtése a legmagasabb rendű színházi, művészi cél. Ez az érzet a megtisztulás kegyelmi állapota: a katarzis. Katarzis nélkül nem létezhet színház.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy a fentiekben szereplő és körvonalazott színházeszmény testesíti meg a 2011-ben a színházi köztudatba emelt és azóta is különböző előjelekkel nevemhez kapcsolódó „A remény színháza” ars poeticáját. A tagadás helyett az állítás, a „nem” helyett az „igen” kultúráját érdemes megteremteni. A lét értelmetlensége helyett a konst- ruktív életigenlés értelmét kell sugároznia a színháznak.
Crespo Rodrigo
„Egy vidéki színháznak egyszerre kell tudnia és kínálnia mindent, műfajok és stílusok tekintetében, hiszen nincs alternatívája. Egy vidéki színház csak népszínházként működhet. Mit értünk ez alatt az elkoptatott, mégis homályos fogalom alatt? Legfőképpen azt, hogy a népszínház minden nézői igényt ki kell hogy elégítsen.
Nem mondhat le egy korosztályról sem, fogékonynak kell lennie minden réteg problémái és preferenciái iránt. Repertoárját a műfaji sokszínűség kell hogy jellemezze, ugyanakkor közérthetőnek is kell lennie.
Az eszményképem egy olyan népszínház, amely képes minden műfajt művész-színházi igényességgel megszólaltatni, ugyanakkor előadásairól élménnyel távozik az egyszerűbb néző és a vájt fülű is.
Hiszek abban, hogy lehetséges olyan előadásokat létrehozni, amelyek nem riasztanak el senkit sem a színháztól, ugyanakkor az értő közönség számára tele vannak valami »plusszal«.
Kitartó, ügyes munkával a jó színház szép lassan meg tudja emelni a nézői igényszintet. Ehhez az szükséges, hogy mindig az aktuális igényszinthez képest egy lépéssel előbb járjunk: egy fokkal bátrabb színházi eszközökkel éljünk, mint amikhez nézőink hozzászoktak, egy fokkal jobban számítsunk fantáziájukra és asszociációs készségükre, mint amennyire kényelmes, egy fokkal bonyolultabb struktúrájú, mondanivalójú, egy fokkal érzékenyebb problémát feszegető darabokat vegyünk elő, mint amire számítanak.”
További válaszok a Színház folyóirat májusi számában.