Bakk Ágnes Karolina a MOME Innovációs Központjának kutatója, az interaktív digitális eszközök történetmesélési gyakorlataival foglalkozó Zip-Scene Konferencia alapítója. Egyik fő kutatási területe az immerzív színház és a virtuális valóság(ok) kapcsolata. Gócza Anita a Színház.net oldalán kérdezte.
A teljes interjú ITT olvasható.
Arról szólva, mi vonzotta a színházhoz, elmondta: “Még tizedikes gimnazista koromban láttam E. A. Poe Az áruló szív című novellájának feldolgozását Temesváron, Dukász Péter rendezésében, ami sejtelmes borzongást idézett elő bennem. A színház titokzatossága akkoriban kezdett el érdekelni, és Tompa Gábor, Visky András kolozsvári előadásai, Silviu Purcărete rendezései azt az érzetet erősítették meg bennem, hogy mindig van még egy felfejtendő réteg, és ezek a rétegek egyre közelebb visznek a transzcendenciához. (…)”
A kérdésre, hogyan jutott el mostani kutatási területéhez, az immerzív színházhoz, kifejtette: “Jártam a Tan Kapuja Buddhista Főiskola esti buddhista tanítói képzésére is, ahol elég alapos vallási és filozófiai képzést kaptunk. Valószínűleg a sok elmélet hatására éreztem úgy, hogy most már valamilyen gyakorlati dolgot kellene csinálnom. Különböző produkciós folyamatokban vettem részt, nemzetközi munkatárs voltam a Jurányiban, sokáig dolgoztam Góbi Rita táncos-koreográfussal és társulatával, megalapítottuk a Tű Fokán Művészeti Alapítványt és a Tű Fokán Fesztivált, de a MOME Fotográfia Tanszékének menedzsereként is dolgoztam. Ezeknek a projekteknek is köszönhetően rengeteget nemzetközi munkám volt, és az egyik ilyen külföldi út során egy Németországban élő török művész hívta fel a figyelmem egy SIGNA nevű dán-osztrák társulat munkáira. Nemsokára meg is néztem a Mi, kutyák (Wir Hunde) című előadásukat Bécsben, és ez nagyon meghatározó volt számomra. Egy belvárosi bérházban játszották az előadást, amelyben egy olyan „menhelyet” mutatott be a társulat, ahol magukat kutyának érző emberek, illetve az őket örökbefogadó családok élnek ideiglenesen. Öt óránk volt, hogy megismerkedjünk azzal a hatalmi hierarchiával, amelyben mindennapi életüket élik, és miközben egyszerre nagyon távolinak és groteszknek tűnt ez a világ, ijesztően közeli is volt. (…) Egy rejtett hatalmi kihasználásra épülő rendszer nagyon erős ábrázolását kaptuk, ami egyébként visszatérő elem a csapat más előadásaiban is. A „testi” élményekre visszatérve, kijöttem az előadásról, és emlékszem, fél óráig tartott, míg rendbejött a „világészlelésem”. Innentől tudtam, hogy ilyen produkciókkal szeretnék foglalkozni. Egy darabig értelmezni sem akartam a látottakat, inkább a testi, szomatikus emlékeimre és az átlényegülésre koncentráltam, annak az élményét boncolgattam magamban.”
Arról is beszélt, hogyan lehet definiálni az immerzív színházat: “Egy a doktori kutatásom számára meghatározó kutatót, Adam Alstont idézve: ezeknél az előadásoknál a néző felelős a saját élmény-csomagjáért, ezért ezeket a „360 fokos” élményeket mindenki igyekszik a legjobban kihasználni. Akárhova fordulsz, egy precízen kidolgozott díszletben találod magad, ahol te is hatással lehetsz a környezetedre, és nem kizárólag vizuális vagy auditív, hanem egyéb szenzoriális élményeket is kapsz. Még van egy olyan előfeltevésem is, hogy egy immerzív színházi előadásban nem játszhatsz el valós, ismert végkifejletű történetet, mert elidegeníti a nézőt, ha tudja, mire fut ki az egész. Az igazi tét akkor érezhető, ha nem tudod, mi a vége. A SIGNA előadásain egyébként az sem mindig egyértelmű, hogy ki néző, ki színész. Ennél konkrétabban nem lehet meghatározni, mit jelent az immerzív színház” – fejtette ki Bakk Ágnes Karolina.