SzemSzemélyesen találkozhattak vele a miskolci Nagyszínház színpadán vagy évadnyitó rendezvényen, sőt még divatbemutatón is. Radnai Erika, a Miskolci Nemzeti Színház rendezőasszisztense a 2023/24-es jubileumi évadtól a művészeti főtitkári posztot is betölti. Juhász Ferenc interjúját osztjuk meg tartalmi partnerünk, az mnsz-blog.gportal.hu oldalról.
Ne hagyjuk szó nélkül, milyen helyzetben is beszélgetünk most, konkrét és átvitt értelemben egyaránt! Energiaválság van. Itt ülünk a színház épületében, sötétben és hidegben. A nemsokára kezdődő előadás nézői pedig fűtetlen nézőtérre fognak beülni.
Mi egy családot alkotunk, s ez a második otthonunk. Valamennyien egy emberként állunk Béres Attila igazgató úr mellett, aki időt és energiát nem sajnálva próbálja a túlélésünket előkészíteni és folyamatosan ezen dolgozik. A – B – C – D … Z tervek vannak már arra, hogyan tudjuk túlélni a kialakult szomorú helyzetet. Azt gondolom, hogy a kultúrára szükség van. A miskolci közönség a pandémia idején sem hagyott el bennünket. Amikor megadatott a lehetőség, azonnal hosszú tömött sorokban vásárolták a jegyeket. Igen, amint te is látod, nagyon komolyan vesszük a takarékosságot. Rétegesen felöltözve dolgozik mindenki, akár a táncpróbákon, akár az ének órákon. Spórolunk az árammal, a telefonunk elemlámpáját használva megyünk különböző helyszínekre. Mindent azért teszünk, hogy meg tudjuk adni magunknak a lehetőséget, hogy dolgozhassunk, csodálatos előadások születhessenek, ne hagyjuk cserben a nézőinket.
És még így is bizonytalan a helyzet. Ezért indult el egy adománygyűjtés. De mi történik, ha még ez sem elég, ha a legrosszabb forgatókönyv valósul meg?
Ha másképp nem tudunk, akkor majd játszunk világítás nélkül, munkafényben. Vagy ahogyan régen, a vándorszínészek, Déryné korában – a színészek majd behozzák magukkal a lámpásokat, lerakják a színpad szélére. De – ha nyilván a realitás azért köt is a földhöz – pozitív ember vagyok, pozitívan gondolkodom.
Közeleg a színház 200 éves évfordulója. Az adománygyűjtési felhívásban olvasható: „Az nem lehet, hogy a 200. évfordulóját bezárva kezdje az ország első kőszínháza. Ha az első bezár, annak súlya lesz az egész magyar kultúrára nézve. Az elsőnek nyitva kell maradnia. Ebben kérjük a segítségüket. Az ország első kőszínháza nem ünnepelheti 200. évfordulóját zárt ajtók mögött, közönség nélkül.” Én is azt mondom és remélem: Az nem lehet! Magam is az adománygyűjtés szószólójának álltam, aki szeretne és tudna segíteni, itt teheti meg:
https://www.jougyekert.hu/hu/kampanyok/
De most már beszéljünk valóban rólad!
Bár úgy vélem, a blog követői leginkább talán a színészekre kíváncsiak, de színházi pályafutásom időszaka alatt sok oldalát megismerhettem a háttérmunkának is, több helyre nyertem bepillantást, így azt gondolom, tudok érdekes képet nyújtani az olvasóknak.
Kifejezetten célom, hogy a háttérben dolgozókra, munkájuk fontosságára és érdekességére is felhívjam a figyelmet.
Harminckét évvel ezelőtt kerültem először a színház berkeibe. Miskolci lány vagyok, középiskolába a Zrínyi Ilona Gimnázium ének-zene tagozatára jártam, de az énekléssel, a művészetekkel kapcsolatban az első emlékem sokkal korábbra datálódik. Mikor megkaptam az első mikrofonomat, nem csak hallgattam, de magam is élvezettel énekelgettem az akkori sztároknak (például Koós János, Magay Klementina, Zalatnay Sarolta) dalait. Készülve a Déryné halálának 150. évfordulójára rendezett gálára, olvastam arról, hogy a kis Rózának már kisiskolás korában megcsillant tehetsége, és elhatározta, hogy a színház lesz az ő pályája. Talán így kezdődött nálam is. Amikor általános iskolás voltam, Botka Valéria és Csányi László, a Magyar Rádió Gyermekkórusának vezetői hallottak énekelni, felajánlották, hogy bekerülhetek a kórusba, felvételi nélkül. Ennek az lett volna a következménye, hogy Pestre kellett volna költöznöm, és az akkor, sajnos még nem adatott meg. Egyértelmű volt, hogy a gimnáziumi ének tagozat következik, majd utána megyünk tovább a különböző lépcsőfokokon. Gimnazista koromban délutánonként sokszor sétálgattam a főutcán. Akkoriban a színház próbaterme ott volt, ahol most a büfé van, ahonnan gyakorta kihallatszott az ének. Mindig magával ragadott a zene, a dallam, a színház varázslatos világa, így már akkor tudtam, én ott fogok, sőt, ott akarok dolgozni. Azután mégis elkalandoztam, jogot kezdtem tanulni, más helyre kerültem, mígnem olvastam egy felhívást, hogy a színház kórusába kisegítőket keresnek. Jelentkeztem a meghallgatásra, és az akkori vezetők, Galgóczy Judit és Gillay András azonnal szerződést ajánlottak, így kerültem a színházhoz, először az énekkar szólistájaként.
Kisebb szerepeket kaptam, majd kialakult egy hangszalag problémám, amiből adódóan műtétre került sor, így el kellett döntenem, más irányba kezdek-e gondolkodni vagy a színháznál maradok (merthogy nem biztos, hogy a hangszalagom bírná a zenés darabokat.) Azért annyira tudtam magam edzeni, hogy azóta is elég sok fellépési felkérésnek teszek eleget. Az operett műfaja az, ami hozzám a legközelebb áll. De, ha prózai dolgokra kérnek fel, akkor is úgy építem fel, hogy legyen valami aláfestő zene, mert abból tudok táplálkozni. A legfőbb motivációm, hogy a szó nemes értelmében vett szórakoztatás mellett értéket tudjak közvetíteni a közönségnek.
Kik számodra a műfaj kedvenc szerzői?
Kálmán Imre és Lehár Ferenc világát kedvelem nagyon, de mások is vannak a repertoáromon, mindegyikben megpróbálom megtalálni azt a dallamvilágot, amivel tudok azonosulni.
És a „modernebb” szerzők – gondolok leginkább Ábrahám Pálra, akinek legutóbb Bál a Savoyban című művét játszotta a színház?
Ábrahámtól a Viktória kifejezetten az egyik kedvenc operettem. Az a zeneiség, ami a jazz világával van fűszerezve, valóban izgalmas tud lenni.
Mennyire tudsz azonosulni azzal a fajta operett játszással, ami most a miskolci színházban megjelent? Székely Kriszta Mágnás Miskájára vonatkozik a kérdés elsősorban, azután pedig gondolok Szőcs Artur munkáira, például az imént említett Bál a Savoyban előadásra, amit én egyébként szeretek.
Általában a klasszikus, hagyományos operett rendezésnek vagyok híve. Nekem kell a nagy kosztümös, nagy zenekaros fényárban úszó világ.
Mesevilág – hiszen az operett egy nagy mese?
Igen. A Mágnás Miskáról mindazonáltal azt gondolom, hogy nyilván van egy közönségréteg, akiket valóban meg tud érinteni ez a fajta rendezés. Nem mondom, hogy elzárkózom, nyitott vagyok, még ha magam jobban preferálom is a hagyományost. Szőcs Artur munkáinak pedig mindig van egy izgalmas világa, amelyben a hagyományoktól ugyan picit elrugaszkodva, de azokra is figyelve, nagyon jó ötleteket tud végigvinni. Nyilván nem lehet mindig egy kaptafára rendezni egy-egy darabot, kell valami frissítés, új gondolatok. Artur ennek kifejezetten jó képviselője, ösztönösen talál ki dolgokat.
Kicsit elkalandoztunk a színházi pályádtól. A színpadnak tehát búcsút kellett mondanod.
Nem teljesen. Megmaradt (ugyan trenírozással) a színpad, az éneklés is, de így más kapuk is megnyílhattak előttem, a függöny másik oldalán állva is. Zenei művészeti titkári pozícióra kért fel Hegyi Árpád Jutocsa, az akkori direktor. Majd megkérdezte, hogy az egyik zenés darabban lennék-e a rendezőasszisztense. Természetesen igent mondtam. Nagyon izgalmas munka. Nem feltétlenül kell egyetértenem (és bevallom, nem is mindig értek egyet) a rendezővel, mégis azonosulnom kell az elképzeléseivel ahhoz, hogy hitelesen tudjam képviselni a gondolatait a stáb tagjai felé, akiknél előfordul, hogy mást gondolnak az adott szerepük, karakterük jellemvonásairól, megformálásáról. Egy kicsit talán pszichológusnak is kell lenni, meghallgatni a kollégákat. Mindannyian érzékeny emberek vagyunk, ez egy-egy adott szituációban náluk még inkább előtérbe kerül. Nem mindig találkozik az elképzelésük a rendezőével, így igyekszem köztük megtalálni az egyensúlyt, és azonos nézőpontra hozni őket. Hogy a balansz megteremtődjön, ütközőpontként van szerepe a rendezőasszisztensnek.
Sok rendezővel dolgoztam. Éppen beszélgetésünk előtt jött a hír, hogy itt hagyott bennünket Korcsmáros György, akivel egy napon születtünk és együtt csináltuk A muzsika hangja című musicalt – amibe később be is ugrottam. Ismeretségünk óta, mindig ő volt a legelső, aki köszöntött engem a születésnapomon, hogy „Isten éltessen bennünket!”. Nagyon szomorú, hogy elment.
Az MNSZ feladatkörei közül, sokat kipróbálhattam, megismerhettem. Mindenképpen megemlíteném még – az egyéb, már megismert vagy még meg nem ismert munkáim mellett – a színházban hosszú évekig működtetett szinkronstúdiót, aminek én voltam a vezetője. Úgy gondolom, kevés vidéki színház mondhatja el ezt magáról, s talán sokan ez idáig nem is tudtak a létezéséről. Rengeteg időt töltöttem ott, eleinte nem volt egyszerű feladat, sokszor még éjjel is azon dolgoztunk, hogy tökéletes anyagokat küldhessünk vissza a budapesti stúdióknak (akiktől kaptuk a különböző tematikájú filmeket és sorozatokat). Nagyon izgalmas feladat volt egy-egy külföldi karakter magyar hangjának a megtalálása, kiválasztása, és azt hiszem, a színészeknek is jó kihívás volt, hogy ilyen jellegű ismeretekkel is bővíthették repertoárjukat.
Említetted a beugrást. Nem ez volt az egyetlen.
A színházban töltött korai éveim, gyakorlati tapasztalataim miatt szerencsésnek mondhatom magam, hogy a színpadi munka sem áll távol tőlem, így ennek köszönhetően megbíznak bennem, legalábbis bizalmat szavaznak nekem. Így történhetett meg, hogy számos alkalommal szinte utolsó pillanatokban, vagy azonnal „be kellett ugranom” az előadásokba, mint ahogyan azt a már korábban említett A muzsika hangja musicalnél is történt, ami örök emlék marad számomra. Fél 7-kor kiderült, hogy a két szereposztás egyik Elzája sincs a házban. Hál’ Istennek a jelmez passzolt rám, és az adrenalin úgy tudott működni, hogy szövegkönyv nélkül, félórás felkészüléssel, szerencsére végül nagy sikerrel le tudott zajlani az előadás. Legkedvesebb hasonló jellegű beugrásaim közé tartozik még például A képzelt beteg Béline-je, a Hamupipőke címszerepe vagy a Minden egér szereti a sajtot Egérmamája (utóbbi mesedarab Keszég László rendezésében, aminek pont nem is én voltam a rendezőasszisztense)
Nem csak színészként ugrottál, hanem más feladatokba is.
Több ilyen emlékem is van. A sokak által méltán kedvelt Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon a korábbi feladataim mellett, egyszer a nemzetközi kapcsolatok koordinálásáért is én voltam a felelős. Ezt követően, egy nagyon kedves, régi, hozzám közel álló kollégám, Kesselyák Gergely kért fel, hogy együtt dolgozzak vele Debrecenben, mint játékmester, a Nabucco című operában. De például egy vendégjáték alkalmával Szardínián játszottunk, ahová nem tudott velünk jönni az ügyelő, így ebben a feladatkörben is kipróbálhattam magam. Az is előfordult, hogy előadás előtt lebetegedett a súgó kolléganő. Addig a pillanatig, még nem került általam a helyettesítésére sor, nem is gondoltam ilyen mélyen bele, és szerintem sokan nem is gondolnák, mennyire nem egyszerű ez a feladat, s milyen fontos tud lenni a személye. Ugyanez a véleményem, a színházi berkein belül a „kisegítő személyzet” munkájáról is, ami véleményem szerint ugyanolyan fajsúllyal bír egy-egy előadás létrejöttében (ilyen például a kellékes, a világosító, hangosító, és valamennyi műszaki kolléga) mint a világot jelentő deszkán lévőké.
Nem beugrásként, hanem eleve neked szánt feladatként rendezel gálákat, műsoros programokat.
Megtiszteltetés az is, hogy ezek rendezését rám bízzák. Az elmúlt évben az adventi programsorozat szervezésére is engem kértek fel, melynek egyik része négy estén zajlott a Városház téren. Egy-másfél órás színházi produkciók, amelyben az MNSZ szinte valamennyi művésze közreműködött s még a Művészeti Tanács tagjait is sikerült belevonnom. Az idén először, az évadhirdető programot is én álmodhattam meg, hagyományosan, az MNSZ épülete előtt. Legutóbbi rendezői feladatom a Déryné 150 gála volt, amelyről nagyon sok pozitív visszajelzést kapok még ezekben a napokban is. Nagyon élvezem és szeretem ezeket, szívesen foglalkoznék még intenzívebben hasonló feladatokkal.
Lesz-e az idén is Adventi forgatag? Én a négy alkalomból egy kivétellel mindig ott voltam. Nagyon kedves, hangulatos, kicsiknek és nagyoknak egyaránt élményt jelentő programok voltak. Hiányozna, ha nem!
Felvetődött, hogy ezen a télen is szükség lenne rá, nyilván az előző év sikeréből kiindulva. Mindazonáltal az is felvetődött, éppen a jelenleg fennálló gazdasági helyzet miatt, hogy most ünnepi fények nélkül kerülne megrendezésre. Én azt gondolom, hogy az ünnepvárás időszakához hozzátartoznak a fények, nagy szerepük volt abban, hogy igazi mesevilágot tudtunk tavaly varázsolni. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ugyanúgy meg tudná érinteni az embereket. Döntés még nem született.
A kollégák nagy része idén is már előre jelezte, szívesen venne részt újra a programsorozatban. Tavaly is előfordult, hogy az időkeret miatt sajnos ki kellett húznom egy-egy hétvégéről műsorszámokat, de igyekeztem úgy összeállítani a programot, hogy mindenki teret kapjon, hiszen tudtam, hogy örömmel készültek, s szerették volna megmutatni magukat, nem egy színpadon megformált szerepben, hanem „civilben”, közelebb kerülve a közönséghez.
Tanusíthatom, hogy így is nagyon sokan jutottak szereplési lehetőséghez, egyénileg, kettesben, hármasban, jelen volt a színház zenekara, énekkara és a Miskolci Balett is, sőt még a művészeti tanács tagjaiból is voltak fellépők.
A közönség találkozhatott már veled nem csak énekes vagy prózai fellépéseken és műsorvezetőként, hanem divatbemutatókon is.
Furdi Zsóka divatstúdiót működtetett Miskolcon. Egyik személyes találkozásunk alkalmával megkérdezte, alkatomnál fogva nem gondoltam-e arra, hogy modellként is működjem. Ilyen gondolatom akkor még nem volt, de olyan jó barátságba kerültünk, hogy dolgoztam neki egy ideig. Egy alkalommal a színház színpadát is kifutóvá varázsoltuk. A Hoffmann meséi című opera előadását követő Páholy party-n egy hajshow-val kedveskedtünk a résztvevőknek, aminek én is a részese voltam. Annyira élveztem, hogy azon az estén egy pillanatra megfogalmazódott bennem, hogy talán ezzel is szívesen foglalkoznék. Persze ez csak egy kósza gondolat volt, végül természetesen a színháznál maradtam. Az élet azonban egy „csavarral” ismét visszahozta a divat, a modellek izgalmas, ám nem könnyű világát az életembe, hiszen a lányom, Viktória, nemzetközi modellként járja a világot.
A következő, 200 éves jubileumi évadtól a művészeti főtitkári posztot fogod betölteni.
Voltak lehetőségeim, a hosszú évek alatt számos ajánlatot kaptam. Többek között például felajánlották az Operaház rendezőasszisztensi pozícióját és a Pesti Magyar Színházba nemrégiben is hívtak művészeti munkatársnak. Egy budapesti művészeti ügynökségnek is voltam a művészeti vezetője, ami egy ideig párhuzamosan tudott az MNSZ-el működni. De én tősgyökeres miskolci vagyok, itt érzem itthon magam. A színház szinte az otthonom, hiszen már több, mint a fél életemet ott töltöttem. Mikor megszületett a lányom, gyakorta előfordult, hogy ő is bent volt velem, így szinte az épület falai között nőtt fel. Ahogy teltek az évek, mindenki megismerte, s ő is egyre magabiztosabban mozgott már a színházban. Sokszor felemlegetjük, amikor egy alkalommal előfordult, hogy az egyik előadás (aminek én voltam a rendezőasszisztense) próbájára az ügyelő hívta a gyermekszereplőket, ahol az én lányom is váratlanul megjelent. Nem volt megállás, onnantól kezdve kellőképpen „meg lett fertőzve”, megszerették, többször játszott is, s az ő színház iránti szeretete is a mai napig kitart.
Amikor Béres Attila igazgató úr és Szabó Máté művészeti vezető, a művészeti tanács egyetértésével, megkeresett azzal, hogy szeretnék felajánlani nekem ezt a pozíciót (mint kiderült, a jelenlegi főtitkár, Koncz Boglárka, akit én nagyon tisztelek, is engem javasolt), borzasztó nagy megtiszteltetés volt. Eleinte biztosan nem lesz egyszerű, de azt vallom, hogy ha van egy feladat, amivel megbíznak, akkor igyekeznem kell a legjobb tudásomnak megfelelően, maximálisan megoldani. És ezt is fogom tenni. Tudásommal, tapasztalatommal a Miskolci Nemzeti Színházat szeretném teljes erőmmel erősíteni.
Nagyon jellemző – és ez nagyon szimpatikus – a Miskolci Nemzeti Színházra, hogy valóban a társulat minden tagja magáénak érzi, szereti és igyekszik mindent megtenni érte.
Szeretek előadásokat nézni több helyen, akár a fővárosi színházakban is. Megmondom őszintén, voltak csalódásaim, úgy érzem, nem mindig kapom azt a minőséget, amit mi tudunk nyújtani a nézőknek. Akár tudok egy darabbal azonosulni, akár nem, de a mi előadásaink mindegyike szívvel és lélekkel van megtöltve!
Forrás: mnsz-blog.gportal.hu