Salamon Suba László rendező írása a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznál töltött éveiről.
Mind meghaltak
/Mi történt Nyíregyházán 1985-93-ig?/
I
Ennek a történetnek sok szereplője van, akik alakították ennek a színháznak az életét, hogy ők kicsodák, most sorolom, a dicsőségtáblára kirajzszögezve, és ha még élnek, ki tudják szélesíteni a horizontot a saját meséjükkel.
De többen már meghaltak azok közül, akikről szól a történet, Mátrai Tamás, Szekér András, Vajda János, Safranek Károly, Gaál Erzsébet, Varjú Olga nem egészen, Földi Laci ír, Osztovits Levente.
Utólag azt mondom, hogy ott volt az aranykor, és kevés jelentősebb színház volt az időtájt nálunk, és az, hogy ott éltünk, és a pesti éjszaka ritkán jutott ki nekünk, azt jelentette, hogy a zarándokok hozzánk jöttek látogatóba hetekre, hónapokra, vagy csak egy valamit megnézni.
Az alap, a ráhangolódás alapja a rendkívül erős társulat, és a vezetők és rendezők felé egy határozott bizalom és odafigyelés. Hogy miért ez, vagy miért amaz a szövegkönyv kerül feldolgozásra, az ténykérdés volt és azzal foglalkoztunk, amit jónak gondoltunk valamilyen szempontból. Nem célom magyarázatot adni bizonyos döntésekről, inkább arról a munkáról tájékoztatnék, ami rendszerint nincs máshol, és nem is tudna lenni máshol.
A város semmiféle démoni kísértéssel nem rendelkezett, de funkcionálisan szinte mindent adott, és az ellátás kitűnő volt, ahogy egy ember azt szereti, hogy a kényelem ne csak másnak jusson, hanem idekössön engem. Szeretjük az étkezést, italozást, a fekhelyet, a társaságot, a szexualitást, a filozófiát ismerni, és indokolt esetben használni. Úgy kívánja az esszé sorrendje, hogy igazgatóval és annak dramaturgjával és barátjával, irodalmi vezetőjével kezdjem, de sokáig ne maradjon le, a pénztárosnő és a portás asszony, akinek a mosolya felejthetetlen emlék.
Léner direktor és Szekér dramaturg a kiváló minősítést érdemli ki, míg Osztovits Levente a legremekebbeknek járó kalaplengetést. Léner Péter és Szekér András munkakapcsolatáról hosszan beszeltem a Szekér korai halála kapcsán és említettem, hogy a direktort nem csak az lepte meg, milyen okos a fiatalember, hanem mennyire jól nevelt is. Osztovits Levente szerette a munkát, de arra nem volt energiája, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe elzarándokoljon, bőrönddel, váltóruhával, fogkefével, és a Fő téren otthon érezze magát. Bár nem volt öreg, mégiscsak a nyolcvanas éveket írjuk, a fekete vonat meg jár, a menetideje három és fél óra.
Az alap, Schlanger, Vajda, Varju, Gados, Juhász, Mátrai Tamás és Szekér, ehhez jöttem én hozzá, Safranek, Gaál Erzsi, Rékasi Károly, Orosz Helga, Földi Laci, Gellért Péter, a nagy Gellért fia, és az ászok, Mensáros, Bárány Frici, Máthé Eta, Korompay Vali, az Ottó, a Simor Ottó és a Csikos Sanyi Debrecenböl, és a Totya, Horváth Laci, Gábos Kati, és a Vajda felesége, a Mester, valamint a Simon Mari, a Londonban élő Magyar Éva és az emlékezetes Gerbár Tibor a Nyaralókban. Állandó zenész Dés László, Darvas Ferenc, és átmeneti dramaturg Bán Zoltán András, aki a Kocsis Zolival sakkozott, amíg a Szekér dolgozott a produkcióban, vagy a Szekér sakkozott és a Bán Zoli bent volt a próbán.
A Direktor elfoglalta a helyet a karzaton a családdal, és lehetett bemutatót tartani. Nagyon érdekes volt a közönség. Szinte mindig nagy létszámban jöttek bemutatóra, és sokan maradtak ünnepelni.
A premier délelőtt mindig lehetett összegyűlni a caféban sütizni, az esti előadás szereplői, együtt a rendezővel, a vendégekkel, például Schlanger apukával, és az esti premierről egy szót se szólni, csak ha kell, hogy itt meg ott ne úgy csináld, hanem így, és ez rendben volt, akkor már nem rendez az ember.
A Vízkereszt volt az első. Szokatlan dolog is történt azon a napon: Nógrádi Róbert jött Pécsről, hogy lássa, mit csinál az a fiatal rendező, aki őt otthagyta. Az esti előadás utáni megbeszélésen a Mátrai játékát kérni befordulni a jelenetbe, ne pedig ki a jelenetből, így ez egy értékelhetetlen vidéki kabaré, semmi súlya, és akkor oké, Mátrai mindent elfogadott, és úgy akarta csinálni, de a közönség hálás volt a játékáért, és megint kifordult, de szégyellte magát, a Varju Olga szolt is neki, hogy a balhét ő vigye el.
A Mátrai évről évre vált vezető színésszé, és amikor a Krobot megérkezett, őt választotta, és vitte is az előadást a Tamás, energiával, szellemmel. A Tamás felzárkózott a Varju mellé, és sokszor le is hagyta, mert a Varju vékony önbizalmú színész volt, és ezt már meghaladtak. Az esszé írója a Varjútól tanult sokat arról, hogy a színész mást is tud, nem csak végrehajtani és bemutatott olyan tripla szaltót, és olyan szellemi forgásokat, hogy erre egy rendező nem tud válaszolni. Varjú Olga gyönyörű nő volt. De volt egy ellenlábasa, aki nem volt olyan szép, de erős volt, színészként is, ő pedig Molnár Erika, a Főiskoláról, aki a szeretőjével élt, aki grafikus volt. Molnár azokat a szerepeket szerette volna, amit a Varjú eljátszott. Nehéz élete volt. És akkor meg nem volt az Erzsi. Erzsi betett a Molnárnak.
II
Egy metró aluljáróban találkoztam Erzsivel, amikor nem volt pénze, lakása sem, egy albérletben lakott filmrendező barátnőjénél. Hozzá teszem, hogy láttam őt, mint Marie a Woyzeckben. Képzelegtem róla, hogy milyen nő lehet az életben, mert látszott, hogy erős, és nagyon vágyakozó.
Mondtam a direktornak, hogy lehet-e hogy ő ugorjon be a Vennes Emmy helyett a Dosztojevszkij darabba, az Ördögökbe, amit Bán Zoli adaptált színpadra,-és beleegyezett, ezután jött a beugrás, az ő megjelenése, majd rá nemsokára a szerződtetése. Az első tárgyalás a Vörösmarty téren volt a Zserbóban, ahol a direktor kakaót rendelt, az Erzsi unikumot. A direktor bevallotta, hogy nem ismerte korábbról, de olyan jó ajánlókat kapott több helyről, hogy felajánlja az Erzsinek, hogy szerződjön a Móricz Zsigmond Színházba. És ő jött. A Szekér nagyon sokat segített, hogy a 16 szereplős előadásban a mozgások a helyükön legyenek. Majd A nyaralókban kezdtünk el dolgozni, és azt láttam, hogy a nagyszínpad még szokatlan neki és muszáj volt vele entrée-t gyakorolni. Soha semmi probléma nem volt vele.
Amikor a Varjú Olga és a Gaál Erzsi a liftben utaztak, akkor kezdtem el meghallani a dramaturgok vicceit; Gaál vagy Varju? És tényleg két ilyen színésznő, az egyik vörös, a másik szőke hosszú göndör hajú.
Bond darabban úgy öregedett meg, hogy megállt az ütő mindenkiben. Aztán, amikor a direktor a Mezei Máriához hasonlította, akkor kérdezte, hogy ki is a Mezei? Mondtam, hogy híres sanzonénekesnő volt, erősen sminkelte magát, de hogy tehetséges volt a Mezei Mária, kérdezte az Erzsi, igen az volt, utána megnyugodott. Ki lett az Erzsi legjobb barátja, akivel soha két mondatnál többet nem beszélgetett? A direktor. A másik a Mátrai Tamás, aki Somogyban lett nagybirtokos gazda, mielőtt meghalt. Mert meghalt ö is, Erzsi is, elég korán.
Este 22 órakor az Ügyelő bemondta, hogy a próba 22 órakor befejeződött és utána az Unikum Presszóban folytatódott az elemzés, ahol volt egy híres pincér, a hely szelleme, gyors, udvarias, láthatatlan. Ott ültünk a Gádos, Juhász, Vajda, Schlanger, és sokszor én is. Az alkohol mennyisége nem volt mérhető.
És volt az éjszakában még egy fontos tényező, mégpedig a lányok a Főiskoláról. Fontos volt, mert házasságok kötődtek meg, nem egy és nem kettő. De ezek a ceremóniák később lettek és voltak, addig viszont sok szép és izgalmas ismerkedés történt, ahogy a fiataloknál lenni szokott.
De az ügyelő a Kovi volt, a kellékes a Mama, a színpadmester ellen pedig fellázadt a komplett műszak, akik Pesten kötöttek ki, Székely Gábor szerződtette le őket, aztán idővel visszamentek, de azért maradt két ember a fővárosban. Aztán a Palatitz Zoli, meg a Kocsi Zoli. A műszak és a színészek egy csapat, keresztnevükön szólították egymást, ismerték a másikat, és nem volt olyan probléma, amit ne tudtak volna megoldani. Óriási nyugalmat és biztonságot adott az embereknek, ahogy Kocsis Gyöngyvér nyugalma is szerethető volt a maga posztján.
Látjuk magasból egy vidéki színház dolgozóit, de még nem látjuk a nézőit, akik ellepik a nézőteret, és véleményt formálnak a látottakról. Kit szeretnek meg először, és kit nem ismernek fel akkor sem, ha táblát akasztunk a nyakába? Akit felismernek, az a Schlanger, akit soha, az a Vajda.
Abban az időben a néző még nem tudta, hogy mit szabad és mit nem ezért nem csinált semmit. Úgy kellett őket noszogatni, hogy lehet valamit csinálni. Én, mint esszéista, akkor kezdtem pedagógusi pályám a főiskolán, Mozartot tanítottam negyven lánynak. De tanultunk Gellért Endre fiával szaunázni a Malom utcában, ahol a városi ügyvéd tanított mindenkit fegyelemre.
Tanultuk az életet, és kifejeztük az érzéseinket. Tanulni vagy tanítani, vajon melyik a nehezebb? Hát, tanítani nehéz, az biztos. Mondjátok, miért tartotok olyan nagy szüneteket, nem vagytok annyira érdekesek, hogy ekkora legyen a szünet, mondta a százlábú öreg rendező és színházmentő igazgató, Lendvay Ferenc, aki arra is figyelmeztetett, hogy sokan itt maradnak életük végéig, mire mondtuk, hogy nem, ez itt egy állomás, mire ő azt, hogy de valakinek nem állomás, hanem a végleges megoldás. De azt láttuk, hogy a bölcseleti tanítás mellett, a bácsi igen közepes színházat csinál, nem tud átlépni egy szintet, inkább alatta teljesít, de ahhoz van szokva, mert a nézőt ő nem látja fontosnak, csak töltelék, hogy lehessen igazgatni és pénzeket zsebre vágni. Nem, nem a pénzről volt nála szó, az életstílusról, a megszokott kispolgári kártyás életről. Ha az országos felhozatalt nézzük, akkor látható, hogy mennyire ragaszkodnak a szar színházukhoz az illető színházcsinálók, hogy változás legyen, kell egy Ács János, Vasziljev, Stein, vagy Schilling. Ez a Lendvay Ferenc világ elutasításra került.
A rendezői színház kialakulása nem a megbeszéléseken elhangzott mondatokból hanem, emberi gesztusokon keresztül fogható meg, inkább az életstílusoktól, hogy hogyan éltek a rendezők, a szöveget hogyan fogták fel.
A direktor rendezői stílusáról semmit se tudtunk, de anekdoták tömege éledt fel, és tartotta magát a színházi világban közszájon. Dramaturg, történetkezelés, kisilabizált gondolkodás, a zsidó kultúra gyökerei, a valóság ironikus kezelése, és ebből az elegyből jött létre egy kétfelvonásos színházi este, és lehetett szidni, de egy korosztály ízlését hordozta, és kizárt bizonyos modern hatást, a színészetnek az irodalomhoz való csatlakozását erősítette. Ez az Ádám Ottó-féle vonal volt, amiről mi a másik rendezővel, a Gellért Endre egyik fiával, a Péter nevűvel, komplett kabarét hoztunk létre, és megunhatatlanul utánoztuk a mestert, a hanghordozástól kezdve a szókészletig teljesen vállalható önálló estet hoztunk létre. Nem éreztünk késztetést arra, hogy a mélyére ássunk. Egy forró mondatra emlékszem, a rettenetes Bognár Robi mondta, hogy a direktor látta a németeket bejönni, ezért nagyon óvatos. A Gellért kapott egy rendezői felkérést a direktortól, hogy az Ármány és Szerelmet tessék szíves lenni megrendezni. Erre azt mondta a Gellert fia, hogy nem, nem akarja. Botrány lett. Aztán elkészült és nagyszerű lett. A Varjú Olga szenzációs volt a csábító nő szerepében, a Rékasi fiatalként üvöltő szél volt. És szép fiatal férfi, de mi operett parasztnak hívtuk szigorúan magunk között. Gaál Erzsi beleszeretett. De az Ármány miatt Gellért Péter csóválta a fejét, és az is igaz volt, mert nem tudta a végzet szerepét az előadásba belevágni.
Volt ott egy ember, aki rendezett, de nem ismerte senki. Jött és beszélt, és azt néztük a többiekkel, hogy elővesz egy listát, hogy ő melyik darabot szeretné színpadra vinni, de egyszerűen nem hittünk a szemünknek, hogy a világirodalmat sorolta fel, és szó nélkül hallgattuk őt, mert lejárt ez a gondolkodás, ráadásul tudtuk, hogy védett ember, mert párttitkár volt, a színházi alapsejtben, amit aztán a direktor megszüntetett, és azt mondta, átsétálunk a múzeumba, mi hárman párttagok. Ezen a kényelmetlen helyzeten lehetett megtapasztalni egy ember kiüresedését. Volt nincs, csomagolni, menjünk új utakra Ádám!
A nagy Gellért fia, a Péter úgy élt az asszonnyal, mint egy megtűrt személy. Reggel Enikő disco-rockot kedvelt és mindenki hallgatta, és a férj, amint elviharzott az asszony, egy jól hallható rántással lekapta a lemezt, és fel a Mozartot azonnal. Az Otthon című előadása volt felejthetetlen, és többször néztük, mert tényleg hozzánk szólt. Csöndben ment az előadás, a legjobb humorral. A Gellért Endre fia valahol máshol volt elkötelezett, lehet, hogy a szegénységében és ínségében, hogy hol lakjon, ha majd lakni kell valahol?
Ádám Ottó ígérte, hogy lejön és körülnéz, aztán majd visszamegy Szoboszlóra. Amikor a Péter kimondta azt a szót, hogy Szoboszló, nem tudtam visszatartani a röhögést.
Igényes szövegkönyvek lettek, a dramaturgok sokat dolgoztak, de voltak szövegkönyv-történetek, amikről nem tudott a színház. Csak mi. Az én munkámban a Szekér nélkülözhetetlen volt. Ezt tudta mindenki, de a Szekér nem mindig állt rendelkezésre. Vagy csak egy bizonyos időintervallumban volt fogadóképes. Az esszé írója nagyon felkészületlen volt a rendezői pályára, a Shakespeare próbák alatt rövidet ivott, hogy elmúljon a félelme. Kérdeztem a kocsmában,hogy mi az, ami erős, de nem üt agyon. Mondták, a kevert. Azt ittam. Minden nap be kellett menni próbálni, jött a Varjú, a Bárány Frici, az Ottó, a Gaál Erzsi és jó mondatokat vártak, mert anélkül nem indul el egy munka. Erre kellett a kevert.
III
A párt alapsejtet megszüntettük, mert az a három párttag majd átmegy a múzeumba. Így lehetett kirúgni a tehetségtelen rendezőt, aki persze visszatért, mint szellem, és az ősi magyarokról készített tablószerű előadást párban a nyíregyházi költő Ratkó Józseffel, Holl István, Csöge Sámán dobosával a főszerepben. A kommunista párt alapsejt megszűnt, de azért ez az idő, meg a Kádár-féle szocialista korszak volt a szegény, szürke, poros Ország.
Miért kerültem én oda? Mert előtte a Pécsi Nemzeti Színházban voltam szerződésben, és két előadást rendeztem, a Leonce és Lénát, és a Lenz, Katonákat, és hívtak a harmadik évadra szerződni. Mind a két előadásom nagy visszhangokat váltott ki, sokan ezért mentek vissza a Nógrádi Róbert vezette színházba. Nógrádi a pesti Déli pu. melletti tranzitszállóban tartotta Czimer Józseffel a dramaturgi megbeszéléseket, ami nekem egy agyrém volt, de mindig oda hívott, ott kellett beszélnem a terveimről. És amikor először találkoztam vele, már ő próbált a színpadon, mi meg a Lábas Zoli barátommal, aki a díszletet tervezte, beültünk a nézőtérre, a Zoli kalapban, én csak úgy elfeküdtem. A Nógrádi Róbert úgy beszélt, hogy minden mondat végére odatette, hogy „érted“.
Na, ez egy lepukkant színház volt, de egy igazi három emeletes színház, minden koszos és mocskos. Nem nagyon volt ott nekem helyem. Szerettem a balett próbáit nézni, de a büfébe nem mentem soha. Pécs nem az én városom.
De visszatérve, hogy hogyan szerződtem Nyíregyházára, az úgy történt, hogy épp mentem le, mert este Katonák előadás volt, és Szekszárdnál visszafordultam egy Polski Fiattal, mert egészen addig beszélgettem a Robival, aki nagyon okosan válaszolt a kérdéseimre, és miután világossá vált, hogy én nem szeretnék újból odaszerződni, nekem már csak meg kellett értenem a döntésemet, hogy miért nem fogom aláírni a szerződést másnap Pécsen.
Így nem is mentem el Pécsre, magára hagytam az aznapi előadást, mert nem szerettem volna Nógrádi Róberttel és még másokkal tárgyalni. De amíg idáig eljutottunk, voltam Nyíregyházán, találkoztam és láttam sokat, egy színész osztály szerződött le, dramaturgostul, és beszéltem a direktorral is, aztán a parkban kényelmesen újságot olvastam.
A direktor azt mondta nekem Pesten, hogy “a párhuzamosok néha találkozni szoktak“.
Szóval otthagytam a pécsi színházat és beültem egy autóba a direktorral és elindultunk a Hortobágy felé, én pedig kétségbeesetten gondoltam, hogy mi lesz ebből, hova megyek én, a semmi felé, itt majd lesz egy színház valahol?
Salamon Suba László