(X) Legyünk őszinték: akad valaki széles e vidéken, aki soha, egyetlen pillanatra se vágyott másfajta életre, mint ami végül megadatott neki? És itt nem csupán olyan hétköznapi álmokra gondolunk, mint hogy legyen több pénzünk, nagyobb házunk, hogy ne kelljen annyit dolgoznunk vagy hogy oda utazhassunk, ahová csak akarunk. Ennél sokkal, de sokkal izgalmasabb kalandra hív az Orlai Produkciós Iroda Second Life című, 2018-ban bemutatott, azóta is töretlen sikernek örvendő előadása július 25-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

A színpadon öt remek színész, pár év eltéréssel Máté Gábor és Horvai István osztályaiban végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és ezen a fergeteges estén arról beszélnek, hogy mi történt volna velük, ha nem a színészi pályát választják. Hogy ez komoly veszteség volna nekünk, egészen biztos.

Ahogy az is, hogy a nyomokban minden bizonnyal valóságot tartalmazó élettörténetek fordulatosak, viccesek és kalandosak; igaz, eszünk ágában sincs azt állítani, hogy a szereplők által lendületes ecsetvonásokkal felskiccelt párhuzamos valóság minden létező világok legjobbika lenne.

Az előadás rendezője és társszerzője a Berlinben élő és alkotó Dömötör András, maga is Máté-Horvai-tanítvány, annak a bizonyos legendás, 2003-ban diplomázott osztálynak a tagja, akik minden nyáron egy-egy osztálytárs életéből készítenek egy új bemutatót. Az egyedülálló – egyébként idén nyáron búcsúzó – sorozatot azért említjük, mert aki az AlkalMáté Trupp fellépéseiért rajong, a Second Life-ban sem fog csalódni: a felszabadult humor és az emlékezetes, akár megrendítő pillanatok tökéletes arányban keverednek egymással.

Mindaz, amit látunk és hallunk, nagyon személyes: miközben belesünk mások elképzelt életébe, azzal is szembesülünk, hogy mi lenne, ha a mi utunk annak idején más irányt vesz.

Arra, hogy ennek a fajta személyességnek milyen komoly tétje van, akkor döbbenünk rá, amikor az öt színész – közülük hárman, Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia és Mészáros Máté a rendező Dömötör András osztálytársai voltak, Ötvös András és Schruff Milán pedig alattuk járt egyetemre – őszintén beszél örömeiről, vágyairól, valóra váltott vagy épp elszalasztott álmairól. Hogy a színészeten túl is van élet, sejtettük eddig is, de azért az tényleg meglep, hogy szereplőink között akad olyan, aki pap, orvos, cukrász, pilóta, sőt miniszterelnökné akar(t) lenni.   

Az elképzelt és a valóságos úgy tér el egymástól, hogy közben az egyik nagyon is emlékeztet a másikra, a nézőnek pedig a kancsal tükörbe vetett hosszú pillantás szerez igazi örömet.

Mert bizony a pörgős, energikus sztorizás közben a mi saját, gyerek- vagy ifjúkori élményeink is felidéződnek: megalázó, felemelő, örömteli vagy éppen titkolni való pillanatok hosszú-hosszú sorozata. Pont úgy, mint a nagybetűs életben. 

(X)