Miért hallgatnak a színészek? – Rainer-Micsinyei Nóra írása
2024. június 14., péntek 10:46
Mire kondicionálnak a színészképző egyetemek, iskolák, színházi társulatok? A kiszolgáltatott színész a jó színész? Tényleg a színpadon kell meghalni? – Ezekre a kérdésekre keresi a választ a TELEX oldalán Rainer-Micsinyei Nóra színész-humorista. Lapszemle.
(…)
A hazai színészképzést évtizedek óta egyetlen mágikus szó határozza meg: alázat. Alázatnak nevezik azt a hitvallást, ami szerint a színész magától értetődő kötelessége, hogy mindent rendeljen alá a színháznak. Leginkább önmagát. A fizikai és mentális egészségét, az önérzetét, bizonyos helyzetekben a méltóságát. Dolgozz, amennyit csak tudsz, ne aludj, fáradt színész a jó színész. Ha annyira fáradt vagy, hogy leesel, így jártál. Örülj, hogy csinálhatod. Bírd szuflával, legyél szexi, foglalkozz a testeddel. Ha viszont a tested jelez, beteg leszel, akkor vegyél be lázcsillapítót, az előadás nem maradhat el. A színészet játék az idegrendszerrel, de ne menj terápiára, mert ha feloldod a traumád, nem lesz miből dolgoznod, nem leszel jó színész. Akkor inkább igyál.
Ne önérzeteskedj se egyéni, se társadalmi szinten, mert akkor te leszel a zűrös. A színésznek nem ez a dolga. Legyél könnyen instruálható, hozz ötleteket, de ne legyél túl okos. Legyél nagyon érzékeny, ez a szakmához elengedhetetlen. De az osztályfőnök/rendező/igazgató személyeskedésén ne sértődj meg. Ha kiabál, megaláz, abból halld meg csak a használhatót. Ha nincs benne használható, akkor az egészet engedd el. Könnyedén.
Bírd a kritikát, akkor is, ha a testedről van szó.
Nem te vagy a fontos, hanem hogy jó legyen az előadás. Lehet, hogy egy állat, de zseniális rendező. És ez számít. Egyébként is, sok a színész, kicsi a piac, bármikor lecserélhető vagy. A temető tele van pótolhatatlan emberekkel.
Ezekkel a szűkös keretekkel, ami marad a színészeknek: a hallgatás és a ventilálás. Öltözőkben, büfékben, forgatási szünetekben. Nem túlzás azt mondani, hogy a „kit hogyan aláztak meg az egyetemen/próbafolyamaton, ki kinek milyen vállalhatatlan dolgot mondott, ajánlott, kért, tett” téma a legegyszerűbb kiindulási pont, ha beszélgetést akarsz kezdeményezni kollégákkal. Ez az egyetlen terület, ahol még Vidnyánszky Attilának sem sikerült megosztani a színésztársadalmat. Ebben nincs politikai oldal, nincs generációs szakadék, ehhez mindenki tud kapcsolódni.
(…)
De miért nem állnak ki magukért a színészek? Egyáltalán hol kezdődik a határátlépés? Mikor már fizikai következményei vannak? Vagy a személyeskedéssel? A kiabálással? De miért nem kiabálunk vissza? Miért hallgat mindenki? Miért nem szólal meg például egy ennyire szélsőséges eset kapcsán sem a Nemzeti társulata?
A válasz nagyon egyszerű: mert annak tudsz visszaordítani, akivel egyenrangú viszonyban vagy. Akivel szemben nem kell félned a következményektől, akinek nem vagy kiszolgáltatva egy oktatási intézményben, színházban vagy akár egy hathetes próbafolyamat során.
Ahol a jövőd, a szakmai megítélésed vagy az egzisztenciád a tét, ahol gyerekstátuszban vagy tartva, ott nem tudsz visszaordítani.”