A színésznő nemrégiben színházat váltott, a kaposvári Csiky Gergely Színházból a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházhoz szerződött.
Fontosnak tartja, hogy a munkájába szerelmes legyen. Leginkább karaktereket szeret megformálni, mert ilyenkor elrugaszkodhat a valós énjétől, attól, amilyen. Dzsubák Tamás kérdezte a Kultúra.hu oldalán.
Gyerekkora óta színésznőnek tartja magát – mondta egyszer. A kérdésre, a film vagy a színház hatott rá jobban, azt felelte: “Mindenképpen a film. Nagyon piciként láttam a Grease című filmet, amelyben a dalok felirattal mentek. Még nem tudtam olvasni, ezért nem értettem, mégis élveztem. Emlékszem az utolsó képkockára, amelyen az érettségi bankett totálban, távolból látható. Azt a filmet remek volt nézni, és nagyon feltöltött. Olyannyira, hogy akkor megfogalmazódott bennem: Anya, én ezt akarom csinálni!”
Arról szólva, hogyan került a színház közelébe, elárulta: “Salgótarjánban nőttem fel. 16 éves lehettem, amikor megnéztem a helyi színpadi stúdió előadását. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy van ilyen a városban. Nem tétováztam, egyből jelentkeztem. A foglalkozások hetente kétszer, kedden és pénteken voltak. Mindig nagyon vártam őket; örültem, hogy mehetek. „Szent napokként” kezeltem ezeket az alkalmakat, még a heti hajmosást is ehhez igazítottam.”
Négyszer jelentkezett a Színművészetire, közben japán szakra járt: “Abban az évben jelentkeztem negyedjére a színművészetire, amikor Kaposvárra felvettek. De előtte azt mondtam: ha ezúttal sem sikerül, akkor nem ezzel kell foglalkoznom, inkább kimegyek Franciaországba, és pincérnő leszek. Amúgy is odavagyok azért az országért, Párizsért, az ottani kultúráért meg a nyelvükért.”
Az egyetem alatt a Nemzeti Színház darabjaiban is szerepelt az osztályuk. A Psyché című előadás közönségsiker volt, és a szakma is szerette: ” Az egy speciális, szerintem csodálatos előadás volt. Én a próbaidőszak alatt forgattam a Csak színház, és más semmi első évadát, ezért sajnos sokszor hiányoztam. Először buzgón kérdezgettem az osztálytársaimat, miről maradtam le, aztán elkezdtem egyedül működni: a már meglévő helyzetekbe elkezdtem saját magamat beleilleszteni. Ebből a szempontból bennem nagy fordulópont ez az előadás. Voltak ötleteim, és az osztályfőnököm, Vidnyánszky Attila hagyta, hogy csináljam őket. Ez nagy bátorságot adott. (…) Nagyon sok helyen játszottuk a Psychét. Gyulán mutattuk be, majd Rómában, Erdélyben; szabad téren és bent is előadtuk. A helyszín mindig változott, ezért minden alkalommal alkalmazkodnunk kellett hozzá. Megtanultuk, hogyan legyünk rugalmasak. (…) Szeretem a változást, nagyon. Olyan vagyok, aki sosem csinálja kétszer ugyanazt. A hétköznapjaimban is erre törekszem. Engem ez visz előre. Sokat gondolkodom azon, mihez mennyit tegyek hozzá vagy vegyek el belőle. Így szeretek dolgozni. (…) A szerepemet úgy kell felépítenem, hogy a szerelmemként gondoljak rá: dédelgessem, és a legjobbat adjam neki.”