50 éve született Miklósa Erika, Kossuth-, Liszt Ferenc-, és Prima Primissima-díjas koloratúrszoprán énekesnő.

Miklósa Erika pályájáról:

Miklósa Erika a fiatal magyar operaénekes generáció egyik legnagyobb tehetsége. Alig múlt 30 éves, amikor nevét itthon és külföldön már egyaránt ismerték. Tizenévesen versenyszerűen atletizált, hétpróbázónak készült, majd egy sporteseményen elszenvedett baleset következtében kényszerült „pályát“ váltani. Családi rendezvényvényeken, esküvőkön és névadó ünnepségeken énekelt – egy ilyen alkalommal figyeltek fel a hangjára. 

Ezután a szegedi Liszt Ferenc Konzervatóriumba került, ahol két év alatt végezte el négy év anyagát. Húsz évesen – az intézmény történetének legfiatalabb szerződtetettjeként – lett az Operaház tagja, itt 1991. január 21-én Papagénaként debütált. Ezzel egy időben az Interoperett-koncertek állandó résztvevője volt a Vigadóban, rendszeresen fellépett a televízióban, majd Belgium lett a következő állomás. 

Milánóban és Philadelphiában tökéletesítette tudását. 1993-ban a Nemzetközi Mozart Énekversenyen első díjat nyert. Nemzetközi karrierje 1992-ben a brüsszeli Operaházban indult el. Előadásaival sikert sikerre halmozott hazájában és Európa szinte összes dalszínházában. A New York-i Metropolitan Opera 2004 őszén bemutatkozó előadását követően azonnal három évre szerződtette. Számos más amerikai nagyváros operaházától – többek között San Franciscótól, Los Angelestől, Washingtontól és Chicagótól – szintén folyamatosan kap ajánlatokat az énekesnő. Miklósa Erikát 2012-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

Az opera műfaja mellett szívesen kalandozik a musical, az operett világába is; számos exkluzív gálakoncert főszereplője. Szívén viseli az egészséggel, a sporttal, a jótékonysággal és tehetséggondozással kapcsolatos ügyeket is, 2011-ben az önkéntesség magyarországi nagykövete volt, 2012-ben Nemzetközi Fair Play díjat kapott.

Miklósa Erikáról saját szavaival:

Eleven: Mondjuk úgy, kissé eleven voltam. Reggel nyolckor megittam a kakaómat, onnantól kezdve a nagymamám nemigen látott estig. Az unokatestvéreimmel bandáztunk, mentünk a mezőre, Dunára. Kiskoromtól kezdve jól úsztam, nem kellett félteni. Annyi szép emlék villan be hirtelen, megelevenednek elmosódott képek, ahogy hevertünk hanyatt fekve a szabadban, a napsütésben… Otthon, Halason a napjaim nagy részét a MEDOSZ-pályán töltöttem, a kiskunhalasi atlétikai klubban. Néha tájfutóversenyeken kellett indulnunk, az edzést kiegészítve, kint a pusztában. Ennyi homokdűnét, akácoserdőt nem látsz sehol, mint az Alföldön. Annyira szép. A közösség már akkor is nagyon fontos volt az életemben, rendszerint élére álltam minden társaságnak. Akárcsak a kislányom.

Akarat: A fegyelmezettségem, kitartásom, akaratom, amit a sportból és családilag hoztam, sok mindenre jó megoldás. Például arra is, hogy kordában tartsam a kétkedéseimet, a hezitálásokat. Igazi varázslat az életemben, hogy jó az idegrendszerem, helyre tudom tenni magam. Nem ez lett volna az én utam, ha nem bízom magamban, megijedek a feladatok nagyságától.

Miklósa Erikának lenni extrém sport: Az lehet. Körülöttem semmi sem lassan, normális tempóban történik, hanem sprintben. Ez mentalitás, jellem, életforma. Én mindig így léteztem.

Jobb híján: Jobb híján énekelgettem, hiszen én olimpiai bajnoknak készültem. Aztán a sérülésem után hirtelen Szegedre költöztem, és két év alatt elvégeztem a négyéves képzést a Liszt Ferenc Konzervatóriumban. Amikor az énektanárom azt mondta, hogy a világ legjobb Éj királynője lehetnék, gyanítom, a versenyszellemet piszkálta fel bennem. Míg a többiek megszakadtak, én alig gyakoroltam, megjelentem flegmán, és kiráztam a kisujjamból. Szörnyen ellenszenves lehettem… Szörnyellának hívtak.

Nagy út: A nagymamám, míg élt szegény, nagyon féltett, hogy fizikailag túlhajszolom magam, hogy lelkileg sem fogom bírni ezt a nagy utat. Nem olyan régen anyukámat megkérdezték egy Család-barát műsorban, ő hogyan élte meg, hogy a kislánya, aki a halasi MEDOSZ-pályán futkározott körbe- körbe, egyszer csak az Operaház, majd a milánói Scala és a Metropolitan színpadán énekelt. És akkor az én anyukám azt mondta, hogy számára ez olyan volt, mint egy mese.

Kárpótlás: Elég későn értettem meg, micsoda kárpótlást kaptam azért a sérülésért, talán csak akkor, amikor már a New York Times címlapján voltam. Amikor először viszont láttam magam a címlapon, egy csapásra elmúlt a sértettségem, hogy nem lettem olimpiai bajnok. De jött a rémület. Rendben, most itt vagyok a világ tetején. És innen hová? Mi van, ha holnap már nem fog így menni?

Aki harap: Talán ezért fűtött a kitörési vágy, úgy álltam oda a gátfutás rajtjához, hogy harapni tudtam volna. Nem is tudtam volna: haraptam. És figyeld meg, hogy aki harap, akinek látod a tüzet a szemében, az el is ér valamit. Ha ez a belső hit, mozgatórugó hiányzik, ha csak úgy bizakodunk, hogy hát majd úgy is lesz valahogy… abból nem lesz semmi.

Adni: Opera-énekesnőként oda kell adni a hétvégéimet, estéimet, időmet, testi-lelki energiámat.

Más műfajok: Mindig is szerettem a kinyúlást más műfajok felé. Egyfelől, hogy ismerjem a körülöttem zajló zenei életet és ne csak a saját műfajomra koncentráljak, másfelől mindig inspirációkat kaptam és kapok a zenei kalandozások által a továbbfejlődéshez. Több zeneszerző is megtalált már pályám korai szakaszában, például Wolf Péter, aki nekem írt dalokat. Imádom az operettet is. A Budapesti Operettszínházban nagyon sokat játszottam. Az operett műfaja a külsődleges könnyedsége ellenére komoly felkészültséget követel meg előadójától: színpadi jelenlétben, beszédben, mozgáskultúrában, állóképességben és énektechnikában is. Kálmán Imre például nagyoperai nehézségű betéteket is írt műveibe.

Lapozzunk: Olykor még a mai élethelyzeteimben is észreveszem, hogy túlságosan kapaszkodom dolgokba, csak ma már vagyok annyira bölcs, hogy tudatosítom ezt, és azt mondom, na jó, kész… lapozzunk!

Jótékonyság: És elképzelni sem tudod, mennyi energiát kapok vissza. Ha osztozol olyan emberek élettapasztalataiban, akik igazán mélyről álltak fel, olyan mélyről, ahol te sohasem jártál, és ennek részese tudsz lenni, az olyan erő… nem tudod elképzelni, mennyi tüzet ad. Mondom, tűz nélkül lehet élni. Csak nem érdemes.

Bíborka: Bíborka nekünk született”. (…) Az a döbbenetes, hogy annyira hasonlít rám. Nemcsak ránézésre, ő is sötét hajú, hosszú lábú, vékony kislány, a tulajdonságaiban is. Czeizel Endrével beszélgettünk az örökbefogadás előtt, ő mondta, hogy a genetikához képest sokkal nagyobb százalékban határozza meg az embert az, amit te adsz otthon, a környezet, a szocializáció. Még nem tudott beszélni, de nyilvánvaló volt, hogy ő kint akar aludni a hóesésben, a jó levegőn, a babakocsiban. Tartottunk is tőle, mi lesz a mi kislányunkkal az óvoda szabályozottabb keretei között. (…) Minden elismerésem a pedagógusoké, mert néhány hónap alatt ezt a mohó kíváncsiságot és hihetetlen erős öntudatot finoman mederbe terelték.

Anyaság: A férjemnek maximálisan igaza volt abban, hogy a gyerekemnek én nem művész vagyok, hanem az édesanyja. Az anyává válás természetesen ösztönös folyamat volt számomra, de hazudnék, ha azt mondanám, könnyű volt átkapcsolni: az operaénekes lét, a művészlét elég önző, folyamatosan meg kell felelni, „vizsgázni” kell, ami egy állandó stresszfaktor az életemben. Ez az életmód teljesen más, mint az átlagos családi élet. Mondok egy példát: féltem elmenni az ovis ünnepségre, nehogy elkapjak valamilyen vírust, hiszen én a hangommal dolgozom, és egy kisebb megfázás is 3-4 hét kiesést jelent, és az is idő, míg visszaedzem a hangom a megfelelő szintre. Viszont ha nem veszek részt a lányom óvodai életében, akkor ő lesz boldogtalan, amit nem hagyok. Természetesen amint bekerült a közösségbe a kislányom, mindent hazahozott. Csakhogy amíg nála 3 napig tartott a gyógyulás, addig mi a férjemmel 3 hétig lábadoztunk. Aztán átadtam magam az anyaságnak, és elengedtem az effajta félelmeket. Annyira, hogy amikor kialakult a kislányom néhány fős óvodás baráti társasága, én szerveztem nálunk az első ovis szülős-ismerkedős bulit.

Higgye el: Velem megtörtént az, hogy a West Side Story előadásának napján elment a hangom. Egyszerűen azért, mert bestresszeltem magam: úgy éreztem, nem vagyok elég jó anya, feleség, fáradt és kimerült voltam. Elmentem orvoshoz, aki közölte, „magának nincs semmi baja”. Próbáltam mutatni, hogy de van, mert nincs hangom, de ő csak a vállamra tette a kezét, majd azt mondta: Erika, higgye el, maga nagyon jó feleség, nagyon jó anya, nagyon jó művész. Minden így normális, az is, hogy ezt így éli meg. Ahogy ezt kimondta, elmúlt a görcsösség, és megszólaltam. Kisírtam magam, majd bementem az Operába és énekeltem.

Könnyebb: Bármennyire furcsa, amit mondok, de az anyasággal sokkal könnyebb lett az életem. Minden sokkal ösztönösebben jön. Levetkőztem a görcsöket, a bizonyítási kényszerem és sokkal természetesebb lett az életem. A sorsra bízom magam, nem feszülök meg, hogy ezer százalékon teljesítsek, persze a minőség továbbra is elsődleges számomra.

Forrás: Színház Online, Fidelio, Nők Lapja, Papageno, Miklósa Erika Facebook oldala