Február 24-én láthatta először a közönség A hosszú élet titka c. darabot Lengyel Andor rendezésében a 6SZIN-ben. Az előadás egyik szereplőjével, Ecsedi Erzsébettel beszélgetett Csatádi Gábor a hosszú életről, kis szerepekről, őszinteségről, és arról, miben segíthet egy zalai kert. A Pótszékfoglaló interjúja.

A PÓTSZÉKFOGLALÓT ITT ÉRHETIK EL.

A hosszú életről mi jut elsőre az eszedbe?

A nagymamám nagyon hosszú életű volt. Már a századik születésnapját terveztük, mikor meghalt. Ő volt az egyetlen, aki ennyire sokáig élt a környezetemben. Jóval több olyan ember vett körül, aki korábban meghalt, mint amire számítottam, számítottunk.

Hogyan szoktak érinteni azok az események, amelyek nem a számításaid szerint alakulnak, végződnek?

Bosszantanak – azon túl természetesen, hogy fájnak is. Az mindig bosszantó és érthetetlen, ha valaki előbb hal meg, mint amire számít az ember. Egy hónapja halt meg például az öltöztetőnőm. Az évad elején kerestem, merre van – mert az előző évadban még együtt öltöztünk -, és mondták: kórházban, majd másnap közölték, hogy meghalt. És még annyi mindent terveztem, terveztünk Jutkával, és ezért nem is tudtam felfogni, hogy most akkor mi van, mi történt? Mert az hiszem, ezek annyira felfoghatatlan dolgok!

Szerinted a hosszú élet fizikai értelemben is hosszú?

Ha igazán tartalmas életet élsz, akkor nem bosszantó, hogy nem hosszú. Ám ha tartalmatlan, bármeddig is tartson, akkor annak, aki épp azt a tartalmatlant éli, irdatlanul hosszúnak tűnhet. Mert már nincs mit megcselekednie…

A hosszú élet titka c. előadás viszont pont nem arról szól, hogy üresjáratokkal lenne tele az életünk, nemde?

Ennek a figurának, akit én játszom, annyi dolga, elintéznivalója van, hogy egyáltalán nem ér rá… Inkább megfűzi a Halált, mert tényleg nincs ideje még meghalni sem, hisz amikor betoppan, a figurámnak épp tüdőszűrésre kell mennie. Ha az embernek még van dolga, elfoglaltsága, akkor tényleg nagyon fontos, hogy még ezt is és azt, amazt is el tudja intézni. Még szeretné megvárni az unokája születését, még játszani szeretne vele, még vannak tervei! Tessék szíves lenni még egy kicsit el- vagy visszamenni.

Rád mennyire jellemző, hogy szakmailag vagy épp a magánéletedben magad is folyamatos pörgésben legyél?

Állandóan pörgésben vagyok, voltam. Olyannyira, hogy nem is számolom, hány éves vagyok, mert nincs értelme számolni! Mert akkor végig kell gondolnom: én most  tényleg ennyi vagyok??! De akkor hova “tűnt” az a két vagy három év? Avagy miért szaladt el az az idő? Mert nem tettem még eleget!

Mit tartanál elégnek? Mennyi lenne az a mennyiség, minőség?

Azt hiszem, a minőséggel kezdem a választ. Abban a két-három évben, amelyik csak úgy elszaladt, ugyan nagyon sokat dolgoztam, ám nem igazán minőségi dolgokat. Ebben az időben mindig, mindent el kellett játszanom  mindegyik színházban. Annyira gyorsan futott el ez az időszak, mégsem éreztem, hogy na, én most letettem valamit az asztalra. Jelenleg viszont meg vagyok elégedve az életemmel, már akkor is, ha  évadonként legalább egy olyan szerepet is eljátszhattam, eljátszhatom, amire azt tudom mondani: ez most jó! Akadt olyan évad, amikor egyetlen ilyen szerepet sem játszottam. Azok az évek azok, amelyeket nem tudtam értékelni – azok az évek el is szaladtak veszettül. Persze az sem jó, ha egymás után játszol két fajsúlyos szerepet, mert olyankor nem hagynak neked időt, hogy tisztességgel rákészülhess. Külföldön hat hónapig próbálnak egy előadásra…

…ám azt követően szériában, hatalmas előadásszámmal játsszák azokat.

…igen, kétszázat, kétszázötvenet játszanak belőle – nálunk vidéken pedig maximum húszat, huszonötöt. A sikerdarabokból esetleg valamivel többet, ám húszra, huszonötre van csak bérletes, de az is egyre kevesebb a Covid óta.

A ’77 óta tartó pályádon sohasem bántad, hogy huzamosabb ideig nem voltál, nem akartál a fővárosban játszani?

De. Volt egyszer bennem ilyen hiányérzet, sőt: az is megfordult a fejemben, hogy én ezt a szakmát most akkor otthagyom! Mert talán nincs is értelme, hogy pár mondatos szerepekért bemenjen az ember a színpadra, ott elmondja őket, aztán kijön és kész. Valahogy azt éreztem, hogy “elfecsérlem” az életem ezzel – és akkor jutott az eszembe, hogy inkább foglalkozom valami mással.

…de gondolom, nem a kis szerepekkel volt bajod.

Nem a kis szereppel, hanem a kis szerep minőségével. Mert lehet egy kis szerepet jól is megcsinálni. Ám amikor azt érzed – mert mindenhol kevés az ember -, hogy mindenkit beraknak mindenhova…- és ezek az esetek nem annyira jók. Akkoriban még nem volt gyerekem, nem volt az a fajta, más minőségű elfoglaltság sem. Tele voltál szabad vegyértékekkel, és nézted a kolleganőket, és azon kaptad magad nap nap után, hogy azt mondogatod magadban, ezt vagy azt te mennyire jól meg tudnád csinálni! Mégis ők kapták a nagy szerepet, ők kapták a főszerepet… Akkor fordult meg a fejemben, hogy én ezt akkor most itthagyom, és elmegyek inkább vidékre gyógynövényeket termeszteni! Vagy valami hasonlót. Egyébként tényleg akartam.

Emlékszel, hogy akkortájt mi volt az, ami mégis visszabillentett?

Az, hogy elszerződtem. Persze ott is az elején nehezen indult, hisz minden új helyen először meg kell, hogy ismerjenek. Egyébként tényleg vettem egy vidéki házat Zalában, és tényleg akartam gyógynövényt termeszteni. De mivel Szolnokról jártam le Zalába, ami nagyon-nagyon hosszú út volt, főleg a kis Trabantommal akkor még. Aztán arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok Zalában, akkor talán megkérdezem: nem szerződhetnék-e ide? Ám amikor a zalaegerszegi színházba kerültem, akkor ott már annyi dolgom lett, hogy nem volt lehetőségem gyógynövényeket termeszteni. Közben megszületett a lányom is, és azt, hogy a színházat, a gyereknevelést és a növénytermesztést összeegyeztessem, már nem tudtam megvalósítani. Viszont most sikerülni fog! Tavaly ősszel már ültettem, palántáztam… Talán idén lesznek is salátáim belőle.

Ha jól értem, akkor számodra ez A hosszú élet titka előadásbeli szerep nagyon is testhezálló a sokféle regisztere miatt is, nem?

Igen, nagyon szeretem. Engem abszolút doppingol az, hogy pillanatok alatt át kell változni. De engem mindig is doppingolt, ha egyszerre több darabban, több színházban is játszottam, volt, mikor a zalaegerszegi és a székesfehérvári színház között ingáztam három évig ezért. Tavaly Szombathelyre hívtak a Candide-ba, és imádom azt is. Ha ideges, feszült voltam, a lányom mindig mondta: “Anya, menj már Székesfehérvárra, mert ha onnan hazajössz, mindig olyan normális vagy!”

Ez a “sokfelé és sokféle vagyok” szellemileg, fizikálisan nem fáraszt?

Szellemileg nem, fizikálisan igen, főleg, ha korán kell kelnem, és későn kerülök ágyba. Inkább abban a sok agyalásban fáradsz el, ahogy azon kattogsz, hogy hogyan, milyen hangsúlyokat használj – állandóan ezzel vagy elfoglalva. Ezért is jó az a kis kert, mert az teljesen kitöröl mindent, de mindent, és olyankor csak is azzal foglalkozom. Fizikailag és lelkileg is feltölt.

…hisz leföldeli magát olyankor az ember.

Így van! – szó szerint. Utána egyébként még frissebb az agyad. Ha olyankor előveszem a szövegpéldányt, sokkal-sokkal jobban megy a szövegtanulás, mert mindent kitörölt a fejemből az, hogy előtte a kerttel voltam elfoglalva. Boldogsággal tölt el, hogy hasznos dolgot csináltam, hogy “ezt is elvégeztem!”, igaz persze az is, hogy nem mindig tudok felállni utána.

Milyen karaktereket játszol ebben A hosszú élet titkában?

Sokfélét! Például alakítok egy idős hölgyet, aki egy bérházban lakik születésétől kezdve. Nem sokra vitte az életben, megrekedt lelki értelemben is, ahogy az életét is ebben a lakásban éli le elejétől a végéig. Aztán játszom egy másik idős nénit, aki nagyon-nagyon nehezen fogja fel, hogy miről is van szó – körülbelül tizenötször mutatkozik be neki a Halál. Ám még akkor sem esik le neki, hogy miről is van szó, csak mondja, mondja a magáét: meghalt a férje, egyedül él. Kavarognak a fejében a dolgok, és csak nagysokára jut eszébe neki, hogy meg se kínálta még kávéval a Halált. Vagy van például egy nagyon erős karakter, aki levelez a fiával. Aztán utána rögtön jön egy teljesen másfajta anya-karakter, aki szinte hisztizik, hogy miért kell a gyerekének pénzt adnia osztálykirándulásra, amikor neki sincs pénze. Aztán van egy kétségbeesett feleség, aki azon aggódik folytonosan, hogy a mesteremberek miért nem jönnek elvégezni a munkájukat, holott jönnek a gyerekek karácsonyra, és hogyan fognak majd így ünnepelni!? Nyolc karaktert játszom benne, mind a nyolc más.

Hogy érzed: van olyan dolog, ami ebben a nyolc karakterben közös lehet?

Lehet bennük találni olyat, ami közös. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen mindannyiunkban minden karakter benne van. Lehetnék ilyen anya is, és olyan anya is- ez is közös bennük. Bennünk van a vadság, a szelídség és az érthetetlenség is mind-mind.

Lehet, hogy pont az a hosszú élet titka, hogy rájöjjünk, hogy mindnyájunkban minden karakter ott lapul, amelyekkel aztán mind-mind összebékülünk, és megtanuljuk őket őszintén, hitelesen váltogatni ahhoz mérten, hogy éppen mit kér, vár, kényszerít ki belőlünk az élet?

Amikor rádöbbentem erre a titokra, akkor egy kicsit meg is könnyebültem. Mert volt időszakom, amikor én is kicsit agresszívebb voltam a gyerekemmel…, mert magamra maradtam egy picit. És amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen oka van, és csak mi tudunk rajta változtatni… Hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy megtörténik, és ezt el kell fogadnunk. Amikor ezekre rájöttem, akkor azt mondtam: igen. Igen, most már tudom, hogy ő azért halt meg, mert  neki eddig tartott, és még ha most nem is teljesítette azt a feladatát, amit szeretett volna, akkor is így kellett történnie. Majd folytatja egy másik életben, és talán jobb is, mert így talán majd meg tudja valósítani azokat az álmokat, melyeket itt, ebben az életben nem volt módja. Amióta ezt megértettem, megnyugodtam.

…ha erre rájövünk, akkor rengeteg energiát szabadítunk fel magunknak és magunkban.

Nem kell többé energiát fordítanunk arra, hogy valamelyik karaktert, amelyikkel nem akarunk azonosulni, távol tartsunk magunktól. Iszonyú sok energiánk elmegy arra, hogy próbáljuk önmagunk vagy mások miatt  beszuszakolni saját magunkat egy olyan szerepbe, amely nem hiteles ránk nézve ott és akkor. Csak azért, mert épp ragaszkodunk egy szimpatikus szerepünkhöz. Igen, időbe telik, amíg az ember már teljesen őszinte lesz magával, és ez a legfontosabb, szerintem. Amikor már tudsz magaddal őszinte lenni, és nem hazudsz magadnak többet. Talán ez a hosszú élet titka. Bár a hosszú élet ritka.

Szerkesztette: Csatádi Gábor
Fotók: Szokodi Bea

A PÓTSZÉKFOGLALÓT ITT ÉRHETIK EL.