„Mindaz, ami megtörtént velünk ott van körülöttünk, bennünk” – Interjú Horváth Péterrel a Katona új bemutatója kapcsán
2024. április 10., szerda 11:34
A Szerelem első vérig című nagy sikerű kisregény írója, az azonos című film társrendezője. Sztevanovity Dusánnal közösen írta minden idők legsikeresebb hazai musicalje, a Padlás szövegkönyvét. Böhm György és Korcsmáros György mellett a Valahol Európában musical szövegkönyvének egyik szerzője. Tanított egyetemeken, írt regényeket, hangjátékokat, színdarabokat, időnként meg is rendezte őket, más, többnyire zenés darabok mellett.
2006-ban doktorált a Színház- és Filmművészeti Egyetemen az operett műfajáról írt könyvével, amely később a Joshua Kiadó gondozásában jelent meg.
1990-ben vitte színre a József Attila Színház a Csaó bambinó című darabját, amit aztán bemutattak Kaposváron és Szegeden, később tévéfilm is készült belőle. Ebben az 1969-ben játszódó darabban magáról és az öccséről mintázta a kamaszodó testvérpárt. Jóccakát címmel néhány éve folytatta, az immár megöregedett testvérek történetét. A Katona József Színház ősbemutatója Ascher Tamás rendezésében, a Kamrában Horváth Péter egyszerre szívbemarkoló, vicces, fájdalmas látlelete egy nemzedék elveszett illúzióiról.
Hogyan került a Jóccakát a Katona József Színház, azon belül is Ascher Tamás látókörébe?
Túlzás volna azt mondani, hogy Ascher Tamásnak írtam a darabot, az viszont igaz, hogy neki küldtem el. Másnap felhívott, hogy nagyszerűnek tartja. Két évig vártam rá, hogy legyen ideje megrendezni. Az Apák és fiúk volt betervezve a következő évadra, a rákövetkező évadra meg A zseni. Ascherrel egyidőben jártam a Főiskolára, azóta olyan nemlétező kapcsolatom volt vele, ami szerintem mindvégig létezett. A nyílt próbán bebizonyosodott, hogy szerinte is létezik. Szakmai gondolkodásmódunk hasonló. Az évtizedek alatt számos rendezését láttam. Nagyra becsülöm őt.
Nagymesteri szinten műveli a színházrendezést. Remélem, hogy egy régimódi író régimódi színdarabja egy régimódi rendező által színre állítva, csak jó lehet!
Mennyire működtél közre a végső színpadi változatban?
A második darabomat Petrik József rendezte elölről, én meg hátulról. Hatalmas bukás lett a vége. Akkor megtanultam, hogy ilyet nem tehet egy szerző, még akkor sem, ha rendezéssel is foglalkozik. Alaposan összezavartam a frontvonalakat azzal, hogy telebeszéltem a színészek fejét, amikor kijöttek a színpadról. Azóta a darabjaimnak csak a premierjére járok. Egy- két próbát láttam a Jóccakátból, részben azért is, mert szerettem volna Aschertől tanulni, hogyan rendez. A próbákon egy jobb változatát láttam kialakulni a darabomnak. Tamás nagyon érzékenyen, képzeletgazdagon nyúlt hozzá.
Fantasztikus színészek játszanak nagyon jó szerepeket – némi öndicsérettel szólva. Szórakoztató előadás lesz, lehet majd kínunkban vagy örömünkben mosolyogni.
Miért kívánkozott ki belőled ez a családtörténet, aminek a mentálisan beteg öcséd, rendező, színésznő szüleid (a darabban karmester, operettprimadonna) valamint te vagy a főszereplője?
1990-ben mutatta be a József Attila Színház a Csaó bambinó című darabomat, aminek ugyanúgy Én, Te, Apa, Anya a szereplői. 1968 után játszódott, amikor a testvérpár nagy elánnal, elhatározással indult bele az életbe. Eltelt több mint ötven év és látjuk, hogy ebből az elánból mi lett. Gondolom, nem csak mi, vagy én, mint író látom, hanem sokan. Amikor kamasz voltam, nagyon sok változás zajlott a világban. Megjelent a tinédzser létező, társadalomformáló erőként. Megjelent a beat zene, beatzenész középiskolásként azt hittem, hogy megforgatjuk az egész világot a zenénkkel, a szövegeinkkel.
Kicsit hosszabb volt a hajunk, mint a „lükéknek”, akik semmihez nem értenek. Nos, így indultunk el. Ez a hit, akarás, álom rég szertefoszlott, mára nyoma sincsen. Mindenkiben a rezignáltság marad, fájdalmak kisebb-nagyobb mértékben. Akármilyen nagyszerű a világ további fejlődése internetestül, mindenestül, nem azt a gyönyörű, csalóka és – ma már látjuk – hamis ígéretet teljesítette be – vagy teljesítettük be mi –, amit szerettünk volna.
A cselekmény szintjén ez úgy néz ki, hogy a mentális beteg öcs – abba rokkant bele, hogy túl fiatalon kapott túl nagy pofonokat –, a történet során egyre rosszabb helyzetbe kerül. A bátyja megpróbál segíteni neki, de ezzel a segítséggel tulajdonképpen végleg tönkre teszi. Ascher szavaival élve, a „bátyó” akaratlanul bűnbe keveredik.
A Katonás változat szándékoltan a 2000-es évek elejére helyezi ezt a leépülés történetet…
Többek között azért, mert a játszó színészek nem hetvenévesek, mint a hőseim, hanem ötven körüliek. A sztorit megelőző történések lényegi része a hetvenes évek fojtó légkörében játszódott. Nincs különösebb jelentősége számomra az évszámoknak.
Nem rendszerfüggő a történet. Mint ahogy azt sem gondolom, hogy az elmúlt, átkos rendszerben a társadalom jobban gondoskodott volna a számkivetettjeiről, mint ma.
Borzasztó körülmények között élnek az olyan elesett emberek, mint például az öcsém.
Operett zene nélkül a Jóccakát műfaji meghatározása. Foszlányokban feltűnnek a jelenetek között operett részletek. A kilátástalan élethelyzetek kontrasztjaként?
Ez tréfa. Operett nincs zene nélkül. Kezdetben volt olyan alcíme is, hogy ritanturi két részben. Édes kis haláltáncnak nem mertem nevezni. Úgy kezdődik majd az előadás, hogy megszólal a Vágyom egy nő után a Mosoly országából. Csodálatos zene, csodálatos énekhang. Az operettszerzők között számos kiváló muzsikus van, a fantasztikus dallamok kinyitják az ember szívét. Nem véletlen, hogy az 1956-os forradalom bukása után a legtöbb színház megváltoztatta a műsortervét, rengeteg operett került színre. A cselekmény szerint az Apát lecsukták 56-ban, majd három és fél év múlva kiengedték. Egy jó nevű karmesterről van szó, aki büntetésből többet nem vezényelhetett remekműveket, csak operetteket. Minden hamis csillogásával és valódi nagyszerűségével együtt az operett ironikus ellenpontja a savanyú világnak, amiben a művelői szenvednek, élnek. A műfaji meghatározás erre vonatkozik.
A főhős meghasonlott elmeállapotán túl, a szülők azért jelennek meg a síron túlról, hogy befolyásolni próbálják a fiúkat, mert sem a kollektív, sem az egyéni múltat nem tudjuk kiiktatni az életünkből, a jelenünkből?
Ez a fiú skizofrén, a valóságban lát olyan dolgokat, amik a valóságban nem léteznek. A személyek, a történések megjelennek a képzeletében, így a színpadon is.
A múlt a „velünk élő történelem”. Nem vagyunk egyedül, az őseink, mindaz, ami megtörtént velünk változatlanul ott van körülöttünk, bennünk.
Anyám fényképe a számítógépem mellett van, beszélgetni szoktam vele, hol igaza van, hol nincs abban, amit mond. Apámat a kezeimben, az ereimben érzem, néha segít, néha rám szól. Velem élnek, mint ahogy mindannyiunkkal tovább élnek a múltbéli barátok, rokonok, ellenfelek.
Nem úgy van az, hogy hirtelen minden megváltozik. Minden valaminek a következménye – amiről persze mi magunk is tehetünk.
Országos szinten mennyire vagy most jelen szerzőként a színházakban?
A Padlást meg a Valahol Európában-t nagyon sok helyen játsszák. (A Valahol Európában című musical szövegkönyvét Böhm György ötletéből Böhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter készítette. A szerk.) Mindig zenés darabot kell bemutatni, ha meg akarjuk tölteni a színházat. A magyar zenés darabok közül a Padlás number one, a Valahol Európában szinte number two.
Létezik még klasszikus értelemben vett felkérés, megrendelés darabírásra Magyarországon?
Annak idején Léner Péter mutatta be a Ciao bambinót. Azt követően néhány évig mindig felkért új darab írására. Ez volt életemben az egyetlen, rövid időszak, amikor szerzői kapcsolatom volt egy színházzal. Néha vannak pályázatok, de kevéssé hiszem, hogy azok tiszták volnának, elfogulatlan elbírálás alá kerülnének a beküldött darabok. Tisztelet a kivételnek. Székely Csabán kívül nem igen tudok másról, aki felkéréseket kapna különböző színházaktól. Csaba a legsikeresebb tanítványom, büszke vagyok rá. Marosvásárhelyen tanítottam neki drámaírást.
Az álomba ringató Jóccakát címmel arra az általános megrekedtségre, társadalmi apátiára is utalsz, ami több nemzedék sajátja ebben az országban?
Hát akkor feküdjünk le, szép álmokat, remek felkelést, csináljuk tovább a látszattevékenységeinket. Valami ilyesmit fejez ki.
A háború Ukrajnában rádöbbentett arra, hogy nem lehetnek érvényes mondataim, gondolataim. Minden, ami vagyunk nem számít, ha tőlünk ötszáz kilométerre millióan meghalnak.
A délszláv háború idején tévékritikákat írtam egy azóta nem létező napilapnak. Amikor rám került a sor, semmi másról nem tudtam írni, mint a háborúról, rettenetesen mélyen érintett. A délszláv háborút – nagyképűen szólva – a NATO rendbe tette. Megszűnt az öldöklés. Azt lehetett gondolni, hogy lám a nyugati kultúra megszüntette ezt gyalázatot. Eltelt több mint húsz év békében. Be kell látni, hogy az egyszerű ember semmilyen érvényes cselekedetet nem tehet. Persze azért mégis igyekszik az ember, „fantasztikus” regényem jelenik meg az idén a Joshua kiadónál, az Isten űrhajója. Meglátjuk, merre visz.
Szerző: Szentgyörgyi Rita