Eredeti neve Soltész Erzsébet, de mivel otthon mindenki Bözsének hívta, hivatalosan is felvette ezt a nevet. Jászai Mari-díjas színésznő, de még most is küzd diplomafóbiával: a Színművészetire nem vették fel, viszont helyette a Nemzeti Színház Akadémiáján, az ország legnagyobb színészeitől tanulta a szakmát. A kísérleti előadásoktól az operettig mindenben játszik. Két gyereke van, és úgy érzi, az anyaság inkább csak gazdagította a színészetét.

A Covid első hulláma idején egy rövidke internetes videóban arról beszélt, mit dobna ki az életéből. Akkor az aggódást választotta. És most? 

Most is ugyanezt választanám. A gyerekeimmel Solymáron lakunk és gyakran feljárunk a szemben lévő hegyre, amit  – a Tündér Lala meséje alapján – Végevan-hegynek neveztünk el. Kavicsokat viszünk fel, és mielőtt ledobnánk őket, mindenki elmondhatja, mi az, amitől szeretne megszabadulni. Ez amolyan terápiás játék a gyerekkel. Egy éve tart a járvány és állandóan aggódom a szüleimért, barátokért, kollégákért. Aggódom a kultúra és a színház jövőjért is. Nem tudom, mikor nyithatnak majd újra a színházak, s mikor tölti meg újra a közönség a nézőteret. Úgy hiszem, főleg a zenés vígjátékok iránt lesz nagyobb igény. 

És ez baj? Hiszen ön imádja ezeket a műfajokat is. 

Én az operetteket is nagyon szeretem, de a színház akkor teljes, ha minden műfajt játszik, drámai műveket is. Nemrég meghirdetett a Pesti Magyar Színház egy novellapályázatot, amelynek a Covid volt a témája. A beérkezett írásokból hetet streamelve megcsináltunk. Sok ismerősöm azt mondta, nem akarnak már a járvánnyal kapcsolatos dolgokat nézni, elegük van a nyomasztó történetekből. Amit persze teljesen meg is értek. 

A streamelés mennyire pótolja önnek a színházat?

Amikor régi előadásokat veszünk fel az üres nézőtér előtt, akkor semennyire. Minden hiányzik, ami az élő színházhoz tartozik, főleg a közönség. Számomra izgalmasabbak az új produkciókat veszünk föl, mert  új műfajt kell létrehozni, ami nem teljesen színház, és nem is film, hanem a kettő között valami. Félállapot a színház és a film között, és ez másféle színészi játékot is kíván. A színházban nem hajolnak a nézők a képembe, mint a képernyőnél ülve. Nálunk hatszáz fős nézőtér van, itt nem lehet úgy játszani, mint egy filmben. Ugyanakkor a technika óriási lehetőségeket is nyújt, a Tiszavirág című új előadásunk például eleve online premierre készült.

Két gyerek mellett hogyan tud otthon online próbálni?

Sehogyan. Még a tavalyi karantén alatt a társulat kitalálta, hogy hangoskönyveket csináljunk, regényeket mondjunk fel.   Aki megtehette elbarikádozta magát otthon egy hangszigetelt sarokban, és hanganyagokat vett fel. Én nem tudtam ezt megoldani, egyrészt semmiféle technikai érzékem nincs, másrészt itthon voltam a két gyerekkel, ahogyan most is. Nappal írni, olvasni, számolni tanítom az elsős fiamat, az óvodás kislányommal is foglalkozom, közben mosok, főzök, takarítok. Hiába próbálnék elbújni, mondjuk egy pokróccal letakart kuckóban, folyamatosan zaj van. Úgyhogy néhány hasonló helyzetben lévő kollegámmal az otthoni „süket szobás” felvételekből  kimaradtunk, viszont helyette elkezdtük próbálni a Tiszavirágot. Amikor egy rövidebb időszakra tavaly kinyithattak a színházak, bent próbáltunk. Mire eljutottunk odáig hogy kamerakész lett a produkció, megint bevezették a korlátozásokat. Közben az egyik szereplőnk is covidos lett, emiatt is le kellett állni. 

Színésznőként, gondolom nehezen viseli a bezártságot. Hogyan bírja?

Szerintem nekem könnyebb, mint azoknak a kollégáknak, akiknek nincs két ekkora gyerekük.  Én ugyanis reggeltől estig velük játszom itthon, és talán azért is, mert az anyukájuk színésznő, ők is szeretnek színházi nyelven kommunikálni. Mindenféle szituációs játékot kitalálnak, amikbe engem is bevonnak, úgyhogy kaptam itthonra is két rendezőt. Mostanában a gyerekeimet leginkább a szörnyek foglalkoztatják, mert félnek a sötétben. Rám osztották a félős szörny szerepét, beöltöztem egy pokrócba és elbújtam a sötét szobában az ágy alá. Ők pedig jöttek, hogy megmentsenek, és megtanítsanak arra, hogyan kell nem félni. Másnap Lebbenkét játszottam nekik, a függöny-mozgató szörnyikét. A pólóm alá karácsonyfa díszeket tekertem, és ki, be kapcsoltam az izzókat. Furcsán nézhettem ki, de ők annyira átadták magukat a játéknak, hogy amikor lementünk vacsorázni,, azt mondták: „Anya olyan kár, hogy te vagy itt, és nem Lebbenke.” 

Nem gondolt arra, hogy a házi előadásokhoz nézőket is hívjanak?

De igen. Kitaláltam, hogy hasonló szituációs játékokból össze lehetne állitani egy olyan félelem-és szorongásoldó programot, amit előadhatnánk 10-15 gyereknek. Találtam hozzá egy Lázár Ervin mesét, amely egy mumusról szól, aki saját magától is retteg. Egyik kolleganőmmel úgy terveztük, a mesébe illeszthetnénk játékos stresszoldó gyakorlatokat. Bemutathatjuk nálunk, de meg is lehetne rendelni máshová is a műsort. Csak közbe jött a Covid. Úgyhogy én itthon is állandóan azon gondolkodom, hogyan lehetne színházat csinálni a nappalinkban, a kertben, bárhol.

A játékszenvedélye úgy tudom, már kislánykora óta tart. Hogyan kezdődött?

Én mindig is játszottam otthon a szüleimnek, vagy amikor vidéken voltam, a   nagymamáméknál.  Az utcánkban is szórkoztattam a többi gyereket. Bajuszt ragasztottam és eljátszottam, hogy én vagyok a szomszéd Pista bácsi. Békákat gyűjtöttem egy vödörbe, és kiabáltam, hogy békát vegyenek! Kövekből és csigaházakból kiállítást rendeztem az udvarunkon, belépőjegyeket osztogattam az utcán, és el is jöttek többen megnézni a kiállítást. Mindegyik csigáról kitaláltam egy történetet, előadást tartottam róluk a saját National Geographic „adásomban”. 

Az édesapja masiniszta volt, az édesanyja bölcsődei gondozó. Mit szóltak, mikor bejelentette nekik, hogy színészész lesz?

Elfogadták, de nem értették, mi ez az egész nálam. Középiskolásként a Térszínházban játszottam, és mondta is édesanyám: „Na, lányom, megint mész bohóckodni!” Később, amikor felvettek a Nemzeti Színház Akadémiájára, a szüleim eljöttek megnézni, és akkor nagyon meglepődtek, hogy ez a színházasdi ennyire komoly dolog. Kicsit megnyugodtak.  Anyukám azonban sosem szeretett premierekre járni, feszengett a színészek között, idegen volt tőle a művészvilág. 

A szülei nem féltették a színészpályától?

Nem tudtak mit csinálni, mert én annyira eltökélt voltam. Édesanyám mindentől óvott, az édesapám viszont azt mondta: lányom, te olyan bátor vagy, mint egy fiú. Ő mindig bátorított. Kicsit fiúsított lányként nőttem fel, és minden akartam lenni, az akrobatától az űrhajósig. A színház azért is vonzott annyira, mert a színpadon bárki lehet az ember. Aztán az érettségi után jelentkeztem a színművészetire, ahonnan rögtön kivágtak. Ez borzasztóan megviselt lelkileg, de azért mégis visszaszorongtam magam a következő évben is a felvételi bizottság elé. 

Kik felvételiztették?

Például Zsámbéki Gábor, de mindig az elő rostán kirúgtak. Háromszor jelentkeztem, és talán Ascher Tamás volt az egyetlen, aki két percnél többet szánt rám. Tényleg nagyon rossz voltam, rettentően görcsös, mert úgy éreztem, a vizsgáktól függ az életem. 

A Nemzeti Színház Akadémiájára azonban mégis felvették. Ott kevésbé izgult?

Tét nélkül mentem oda, és a légkör is egészen más volt. A színművészetin tőlem távol ült egy grémium, és néztek mereven. A Nemzetiben Szakácsi Sándor felvételiztetett, eljátszotta, hogy ő egy kisbaba, foglalkozzam vele, és közben az Ember tragédiájából Éva monológját mondjam. Nagyon vicces volt, felszabadító, meg is feledkeztem arról, hogy ez egy felvételi vizsga. És bár felvettek, sokáig görcsöket okozott, hogy a Színművészetin meg nem kellettem. Pedig tudom, hogy mások is vannak a pályán főiskolai végzettség nélkül, de ez a diplomafóbia még ma, 46 évesen is kísért. Akkor vagyok jól, ha a közönségnek játszom, de a színpadon kívül még mindig megfelelési kényszereim vannak, és azt érzem, nem tartozom úgy a szakmához, mint akinek diplomája van.  

Pedig a Nemzeti Akadémiáján a legnagyobb hazai színészektől tanulhatta a szakmát. Ez nem kárpótolta?

De igen, itt a színház és az iskola közös épületben van, így testközelből láthattuk nap, mint nap, hogyan próbálnak a színészóriások: Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Csernus Mariann, Béres Ilona, Moór Mariann, csak hogy néhány nevet soroljak. Nagyon nyitottak és kedvesek voltak velünk, növendékekkel, mégis létezett egyfajta jóértelemben vett színházi hierarchia. Megtanultuk, hogy a büfében nem állunk be egy idősebb színész elé a sorban, a társalgóban nem ülünk le a helyére, és csendben vagyunk, ha ők a szomszéd asztalnál beszélgetnek. Megadtuk a tiszteletet ezeknek a fantasztikus művészeknek, és tragikusnak tartom, hogy sok mai fiatal már neveiket sem ismeri. Nagyon nehéz időszak volt, amikor a társulattól elvették a Nemzeti nevet és rangot, és Pesti Magyar Szinház lettünk. A Nemzetit pedig egy másik helyen építették fel. 

Soltész Erzsébet PIROSKA szerepében Kállai Ferenccel : Csiky Gergely- A nagymama – Nemzeti Színház 1996 – Rendező- Iglódi István

Soltész Erzsébet ZSÓFIKA szerepében Szélyes Imrével : Sütő András- Balkáni gerle – Nemzeti Színház 1998 – Rendező- Iglódi István

Moór Marianna és Soltész Bözse : Balázs Ágnes- Andersen, avagy a mesék meséje – Magyar Színház 2004. Rendező- Iglódi István

Sinkovits nyilatkozta is akkoriban, hogy a Nemzeti Színház ott van, ahol ő van.

Nagyon sértette őket, ami történt, úgy érezték, hogy a szakma is kitaszít minket, és maga a színház sem olyan fontos már, mint régen. Többen fizikailag és lelkileg is beleroppantak ebbe. 

Állítólag Sinkovits Imre fogadott unokájának tekintette önt.

Együtt játszottunk Sütő András Balkáni gerle című előadásában. A történetben eleinte úgy tűnt, mintha a lánya lennék, aztán kiderült, hogy az unokája vagyok. Attól kezdve Imre bácsi mindig kisunokájának hívott, a leveleit is így írta alá. Nagyon megszeretett engem Gabi bácsi is, azaz Agárdy Gábor. Rengeteget tanultam tőlük a közös színpadi jelenetekben, a próbák után gyakran tanítgattak arra, hová kerüljön a mondatban a hangsúly, hol tartsak szünetet, hogy csattanjon a poén. Ez a két nagy színész a magánéletben is a legjobb barátok voltak, noha szinte mindenben különböztek egymástól. Teljesen eltérő karakterek voltak, Sinkovits a mágus, Agárdy a bohóc. Másként gondolkodtak a politikáról, másként a szakmáról, és rettentő sokat vitatkoztak. Mégis minden vitát úgy fejeztek be, hogy drága barátom, elfogadom, amit mondasz, tisztelem a véleményedet. A legcsodálatosabb, amit tőlük tanultam, az egymás elfogadása volt. Ők ahhoz a színésznemzedékhez tartoztak, akik színház nélkül nem tudtak élni, nekik mindent ez jelentett. Gabi bácsi nagyon jól festett is, csinált egy portrét Sinkovics születésnapjára is. Rengeteget improvizáltak a színpadon. Együtt játszottak a My Fair Ladyben is, ahol Agárdy egyszer tíz perccel meghosszabbította a jelenetét,  és Imre bácsinak is megjött a kedve az improvizációhoz. Hihetetlenül szórakoztatóak voltak. Előfordult, hogy Sinkovics egy verses darabban elfelejtette a szövegét, és hexameterben rögtönzött. 

A kisunoka, leányka szerepek nem skatulyázták be önt? Hiszen valóban apró termetű, a hangjában is van valami kislányos…

A skatulyákat nem éreztem, inkább az elvárásokat, hogy olyan nőket formáljak meg, amelyekre akkor még nem álltam készen, de tudtam, hogy eljön majd ennek is az ideje. Mint ahogyan el is jött. 

Nem bánta, hogy fiatalon nem ön játszotta Júliát?

Nem is vágytam erre. Az akadémián csináltunk egy vizsgaelőadást, és az egyik jelentben Júliának kellett lennem. Szorított a szerep, sokkal jobban esett a Csongor és Tündében Mirigyet játszani. Mindig is szerencsésnek éreztem magamat a speciális alkatommal,  mert sosem kellett versenyeznem senkivel. Vagy én kellettem egy szerepre, vagy nem én. És aztán azt is bizonyítani sikerült, hogy az én alkatommal is lehet szexussal bíró 100 százalékos nőket alakítani. A mai napig játszom Harisnyás Pippit, és belefért mellé Bess, a Hullámtörésben, jelenleg is látható Háy János Házasságon innen, és túl című darabja is, amelyben a feleség vagyok. Sokáig részt vettem a Maladype Színház előadásaiban is, ahol őrületes, hogy milyen nőket kellett játszani. Abból a szempontból érzem inkább, hogy kilógok a sorból, hogy manapság mintha kevésbé lenne szükség az egyéniségekre. Régebben előnynek számított, ha valaki igazi karakter. A mai világ ezt nehezen fogadja el, uniformizálni akarnak az oktatástól a színházig. 

Szerencsére önt a Nemzetiben mindig is befogadták. Sőt, a társulat tagjai avatták színésszé. Mi ennek a története? 

Abban az évben, 1996-ban, amikor befejeztük az Akadémiát, valamiért ne működött a Szinészkamara, pedig nekik kellett volna levizsgáztatni, hogy megkapjuk a színész 1-es besorolást. Ekkor a társulatból többen levelet írtak a Kamarának, hogy adják meg nekem ezt a minősítést. Béres Ilona például leírta, hogy van drámai érzékem és humorom is, táncos énekes szerepekre is alkalmas vagyok, és a levelet mindannyian aláírtak. Meg is kaptam a színész 1. minősitést. Őrzöm a kollegáim levelét, akkora megtiszteltetés számomra, hogy ma sem fogom fel. 

Pályája kezdete óta a Hevesi Sándor téri teátrumhoz kötődik, itt volt akkor is, amikor Nemzetinek hívták, és itt van most is. Pedig sok vezető adta át egymásnak a kilincset, de ön maradt. Sosem gondolt arra, hogy máshová szerződik?

Ez a hosszú együttlét a házassághoz hasonló, abban is vannak hullámvölgyek, nehezebb időszakok. Nekem is megfordult olykor a fejemben, hogy tovább kellene lépni, de aztán maradtam. Van ebben hűség is, de önbizalomhiány is, hogy egyáltalán kellenék-e még máshol? A Malayde Szinháznál Balázs Zoltán szerződtetni akart, de ehhez fel kellett volna adnom a Pesti Magyar Színházat. Nehéz volt dönteni, de nemet mondtam Zolinak. Imádtam a Maladype szimbolikus rendezői színházát, de én szerettem a Bob hercegben is játszani, nekem így teljes a színház. 

A kísérleti színház már nem is hiányzik? Mennyire érzi teljesnek a színészi életét? 

Amióta gyerekeim vannak, eléggé le lettek kötve velük a színházi hormonjaim. El tudom fogadni, hogy a mi színházunk nem egy kiséleti műhely, de attól még itt is vannak értékes és izgalmas előadások. Mellette Zsámbékon megcsinálhattuk Lackfi János Hinták című darabját, amelyben egykori osztályfőnökömmel, Peremartoni Krisztinával  játhattam együtt. És most a Tiszavirágot is bemutattuk.

Egyedül neveli a két gyerekét. Hogyan lehet ezt egyáltalán a pályával összeegyeztetni? 

Nehezen, és ezt én sem így terveztem. Még sincs okom panaszkodni, mert én legalább társulatnál vagyok, tartozom valahová, és a színházi fizetés biztonságot ad. El sem tudom képzelni, hogy ha most, ebben a helyzetben szabadúszó lennék, miből élnék meg a két gyerekkel? Baby sitterre így sem futotta soha, úgyhogy amikor próbáltam, vagy, ha este előadás volt, az anyukám és a nagynéném vigyázott a gyerekekre. De már ők is fáradtabbak, úgyhogy idővel ez még nehezebb lesz. 

Az anyaság megváltoztatta a színházi látásmódját is?

Az anyaság olyan ajtókat nyitott ki a személyiségemben, amikről korábban nem is tudtam. Úgy érzem, sokat fejlődtem, más hangok és árnyalatok működnek bennem.  Csomó korábbi  szorongásom oldódott, mert már nem a saját köldökömet nézem, nem csak magammal foglalkozom, hanem máshová került a fókusz. Azt hiszem, sokat mélyült a színészetem. Úgyhogy a szülővé válást én receptre írnám fel mindenkinek. 

Azzal kezdtük, mitől szabadulna meg a személyes életében. A színházi életből mit dobna el? 

A megosztottságot. Jó lenne, ha a politikai, szakmai ellentéteket úgy tudnák mások is kezelni, mint annak idején Sinkovits Imre és Agárdy Gábor, akik elfogadták egymás különbözőségeit, és barátok maradtak. Jó lenne, ha a műfajok közötti ellentétek is eltűnnének, hiszen egyik sem rosszabb a másiknál, kellenek a mély filozofikus drámák, de a minőségi operett is. Nem elzárkózni kellene, hanem nyitni egymás felé. A generációknak is, hiszen idősebb színész egyre kevesebb van a pályán, miközben gyakran a fiatalok sem találják a helyüket. Ha inkább azt keresnénk, ami összeköt minket, sokkal határtalanabbá válna a játék. 

Szerző: Sándor Zsuzsanna
Színház Online