Tavaszi FesztiválIzsák LiliGáspár SándorKöltészet NapjaNovák JánosSzabó Kimmel TamásTompos Kátya
  • facebook
  • instagram
  • 2021. április 13., kedd

    “Minden darab tükröt tart a társadalomnak” – Németh Ákos, Spiró György és Székely Csaba beszélgetéséről

    2021. március 5., péntek 06:00

    A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés beszélgetéssorozatának februári alkalmával Németh Ákos, Spiró György és Székely Csaba drámaírókkal beszélgetett Seres Gerda a történelmi traumáinkat fókuszba állító kortárs magyar drámákról.

    Németh Ákos, Spiró György és Székely Csaba egyetértett abban, hogy egy drámaíró, függetlenül a témától, mindig az emberről ír, ebből következően pedig az, hogy sikerül-e egy drámának jól tematizálni a múltat, a múltbeli problémákat, annak a függvénye, hogy mennyire sikerül jól megírni a karaktereket. Absztrakt dolgokról nem lehet írni: „Per Trianon nincs dráma. Mi emberekről próbálunk írni. Ha ezekről az emberekről sikerül jót és jól írni, akkor lehet, hogy az a dráma megfelelően tudja majd tárgyalni azokat a történelmi kérdéseket és traumákat, amelyekről érdemes beszélni” – szögezte le Székely Csaba, hozzátéve, hogy szobrokról nem érdemes drámát írni. Spiró György a megoldatlan konfliktusokat, illetve a színészeknek írt jó szerepeket, az összetett karaktereket emelte ki, mint drámai alapkövetelményt.

    Németh Ákos szerint történelmi darabok esetében a történelem csak kulissza, ezekben az esetekben is a magánemberek magántörténetei érdekesek a szerzőnek, a nézőnek. Annak a fontosságát is kiemelték, hogy minden darabot úgy kell megírni, hogy a megértéséhez ne kelljen előzetes tudás, hogy a darab „jótálljon magáért”, és nem csupán azért, mert az oktatási rendszerre, az ott megszerezhető vagy megszerzendő tudásanyagra nem lehet támaszkodni, hanem azért is, mert nem elvárható, hogy komoly kutatásokat végezzen a közönség. Ez a szerző feladata, neki kell utánaolvasni, megtalálni a megfelelő forrásokat a témához, amelyek minőségét, jegyezte meg Kádár-drámái kapcsán Spiró György, nem határozza meg, hogy politikai értelemben melyik oldalról származnak.

    Spiró György a történelmi tudattal és a romantikus nemzettudattal árnyalta a kérdést, amely, különösen a mi kelet-európai tájainkon, megköveteli a magasztos hőst, és elutasítja a pesszimista befejezést. Németh Ákos fölvetette, hogy ellentétben Németországgal, nálunk a 20. század elejétől napjainkig bizonyos történelmi alapkérdésekről nincs konszenzus, és leszögezte, hogy az írói tabu egész mást jelent, mint a társadalmi tabu. „A társadalom bizonyos része bizonyos kérdéseket tabuként kezel, a másik meg nagyon is szeret róla beszélni. Ezek mindig nagyon izgalmas, de nagyon-nagyon feszélyező dolgok. Erről színdarabot írni viszont nagyon keserves, mert előfordulhat, hogy néha az ember a fióknak ír” – írta le a helyzetet.

    Abban is egyetértettek a vendégek, hogy a különböző kurzusok különbözőképpen viszonyulnak ugyanazokhoz a történelmi figurákhoz, már csak amiatt is, mert az elmúlt száz év történelme meglehetősen képlékeny. Mivel hiányzik a rétegzett, összetett gondolkodás a hétköznapokból, erősen valószínű, hogy egy darabot nem a saját drámai értékén vizsgálnak a színházigazgatók, hanem a világnézeti, politikai preferenciáik szerint, a problematikus fogadtatás minden oldalról bele van kódolva egy történelmi eseményről vagy karakterről szóló műbe. Az egyik fél pajzsra emelné a szerzőt, a másik pedig képletesen paradicsommal dobálná, jegyezte meg Németh Ákos.

    Annak kapcsán, hogy egy drámában benne van-e az író személyes véleménye, szintén egyetértettek a beszélgetőpartnerek: az, hogy a rendelkezésre álló forrásokból miket választanak, milyen jelenetekből áll a darab, már véleményt jelent. A történelmi hűséget azonban nem lehet megkerülni még akkor sem, ha vannak fiktív elemek a műben, ha praktikus okokból sűríteni kell a színpadon a valós eseményekhez képest. A dráma szabályait kell követni minden esetben, a fő eseményeket és a főszereplőket illetően a hitelesség alapkövetelmény, és miközben olyat nem szabad állítani, ami hazugság, az „így is történhetett volna” lehet a drámaíró eszköze.

    Fölvetődött a kérdés, hogy egy történelmi korszak vagy egy esemény megítéléséhez, megírásához kell-e időbeli távolság. Székely Csaba érdekes szempontot vetett föl. Úgy vélte, hogy a közelmúlt történelme a hazugságok terjedéséről is szól, és arról, hogyan növekszik ez a hazugság és veszi át az uralmat a szereplők fölött, e tekintetben pedig nem sokban különbözik a bohózattól. Bár a néző számára a diktatúra és a bohózat távol állnak egymástól, de drámaíróként izgalmas fölfedezni a szerkezeti struktúrákat. Megemlítették az elévülési időt a konkrétumok, pénznemek, amerikai elnökök vagy épp technikai eszközök esetében.

    Spiró György leszögezte, ezeket ő nem hajlandó átírni, Németh Ákos pedig elmesélte, hogy egy darabig színházi kérésre ezeket módosította, de aztán felhagyott ezzel, mert így a történet veszített a korlenyomat jellegéből. Székely Csaba arra hívta föl a figyelmet, hogy ezek a beavatkozások különösen akkor veszélyesek, ha a módosítandó tárgy, személy, helyszín dramaturgiai fontossággal is bír.

    Az időhöz kötöttség mellett a helyhez, kultúrához, közeghez kötöttség kérdéseiről is ejtettek szót, arról, hogy megélhetnek-e ezek a magyar történelmi történetek külföldön. Székely Csaba, akinek a Bányavirág című darabját nemrég mutatták be az Egyesült Államokban, pregnáns helyzetértékelést adott: „Ha mi is angolul írnánk, akkor mi is világhírűek lennénk. De mivel magyarul írunk, ebben érezzük jól magunkat, ez a mi otthonunk, ez a nyelv, ezért főleg magyarhírűek vagyunk, és néha valamilyen csodás, szerencsés véletlen folytán időnként kiröppen ebből a kis zárt közegből egy-egy művünk. Lefordítják, átírják, de hát alapvetően mi itt vagyunk ebben a kis katlanban.”

    A Semmit se bánok című darabja kapcsán elmondta, hogy annak ellenére, hogy a dráma konkrét történelmi eseményeket elevenít fel, mégis ezt tartják Olaszországban, Németországban vagy Spanyolországban is legérdekesebbnek, ott érzik azt, hogy közük lehet hozzá. Ennek a titka a dráma emberi viszonyaiban kereshető.

    Németh Ákos szerint egy vegytisztán történelmi darab nem élhet meg országon, nyelven kívül, mert ha valaki történelmi héroszokról heroikus módon akar darabot írni, bezárkózik a nyelvi gettóba.

    „Nem hiszek abban, hogy a magyar történelem exportálható” – szögezte le, hozzátéve, nekünk a téma nagyon fontos, de már a mi tudásunk is kopik, hiszen legföljebb az iskolában tanulunk róla, az országhatárokon kívül viszont semmiféle kapaszkodója nincs a nézőnek.

    Spiró György ezt a nézetet lengyel, szerb példákkal erősítette: „Ez nemcsak magyar átok.” Ő ugyanakkor optimista: „Ha valaki jól odateszi azt a darabot, és mindegy, hogy hol írja meg, az máshol is ugyanúgy fog hatni. Nekem ez a személyes tapasztalatom. Bizonyos értelemben jobb helyzetben vagyunk, mint Lengyel Menyhért meg Molnár Ferenc, mert nekik ahhoz hollywoodi karrier kellett, hiszen a Carousel is akkor futott be, amikor film lett belőle. Egy mai magyar írónak szerintem van felvevő piaca, de ügynök kell, és akkor egyáltalán nem reménytelen a dolog.”

    A színház kollektív munka eredménye, fogalmazott Spiró György, és hozzátette, hogy a színházakban tehetséges emberek dolgoznak, akik tudják, mi hat. Ha a színházat bármikor ideológiai célokra akarták kihasználni, az mindig csődöt mondott. Bár az államhatalom gondolhatja, hogy a finanszírozásért cserébe ideológiát is követelhet, a magánszínházakra ez soha nem lehet érvényes, mert ott csak a siker számít. Az ideológiai tartalom ellentétes azzal, amit a közönség a színháztól vár, mondta Spiró, hiszen a néző szórakozni akar.

    „Amikor a színház ehelyett valami kenetteljes szöveget próbál a nézőkre ráerőltetni, szegény néző lehet, hogy a lelke mélyén egyetért azzal, amit hirdetnek, csak épp elalszik, és azt nézi, hogy mikor van már vége” – fordította le az elméletet gyakorlatra.

    A jó művekben az elhatározáson és a szándékon túl is működik még valami, szögezték le. Németh Ákos úgy fogalmazott, azok a darabok tudnak elavulni, amelyeknek egyfajta küldetése van, amikor a szerző valamit általában el akar mondani, amikor a politikai vagy az esztétikai küldetése az elsődleges. a drámaíró szerint egyetlen olyan szerző van, Bertolt Brecht, aki bár küldetéstudattal írt, az életműve megkerülhetetlen, és az üzeneten túl is érvényes.

    Előkerült a nemzeti dráma kérdése is. Spiró szerint Füst Milán Boldogtalanokja és Weöres Sándor A kétfejű fenevada lennének a legfontosabb nemzeti drámáink, mert a Bánk bán „egy nagyon jó színvonalú, elsőrangú német típusú dráma magyarul”, de dramaturgiailag, karaktertipológiailag nem felel meg a később kialakult nemzeti dráma fogalmának. Nagyon jó dráma, de nem nemzeti dráma.

    Németh Ákos csatlakozott hozzá, számára a politikai szál papírmasé figuráival szemben sokkal izgalmasabb a lélektanilag nagyon pontosan megírt szerelmi szál Katona művében.

    A beszélgetés végső tanulságaként Székely Csabát idézhetjük: „Minden darab – ezt az elcsépelt dolgot tudom mondani – tükröt tart a társadalomnak. Akkor lesz jó a nemzeti darab, hogyha jól tud tükröt tartani, mert akkor évtizedek vagy évszázadok múlva is nemzeti marad.”

    A Jó kérdés beszélgetéssorozat támogatója az NKA és az MMA.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -