Október 5-én mutatta be Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című mesterművének színpadi adaptációját az Örkény Színház. Az előadást Ördög Tamás rendezte, akivel nem sokkal a bemutató előtt ült le beszélgetni Canjavec Judit a Fidelio munkatársa. Lapszemle.
“Bergmant nehéz rendezni, mert (…) film. Más a dramaturgiája, a dinamikája, másként jönnek egymás után a jelenetek, mint a színházban. A Jelenetek a bábuk életéből esetében ezt a problémát nem éreztem, hiszen a Suttogások és sikolyokhoz képest az egy színdarab. De akkor is ugyanazokat a küzdelmeket kellett megfutni, hogy színházban nem tudunk vágni, ahogy filmen lehet, ezért sokkal több mindent meg kell mutatni. Bergman rengeteg szuperközelit használ: monológ alatt egy színész arcát látom, vagy azét, akihez beszél. Ugyanezt színházban nem tudom megcsinálni, mivel ott minden a szemem előtt van. (..) Az volt a cél, hogy olyan térben legyünk, ahol otthonosan mozoghatnak a színészek, meg tudnak szólalni a nagy bergmani monológok, de ne kelljen állandóan változnunk a térrel. Ez egy kicsit fából vaskarika-helyzet, de ezt nagyon szeretem Bergmannál, aki egyébként nagy kedvencem” – mesélte a Fidelionak Ördög Tamás.
Arról szólva, Bergmannak ebben a művében mi fogta meg, kifejtette:
“Leginkább az emberi dolog, ami az összes Bergmanban megvan: kik vagyunk, honnan jövünk, mi a viszonyunk egymáshoz és a világhoz? Milyen túlélési stratégiáink vannak, mivel vértezzük föl magunkat?
Szeretem Bergmanban, hogy nem tagadja le, hogy a világ szar. Úgy érzem, ha ezt elfogadjuk, innen egyszerűbb nyerni. (…) Bergman nagyon sok embernek úgy él a fejében, hogy egy összeférhetetlen, kibírhatatlan fazon volt, de a munkanaplójából kiderül, hogy ő valójában mindvégig kapcsolódni akart, csak volt valami difi” – nyilatkozta Ördög Tamás.
Azt is hozzátette: “Minden ember élete tele van elakadásokkal. Vagy a párkapcsolatában, vagy az anyjával, apjával, gyerekével, olyan nincs, hogy valakinek ne lenne legalább egy olyan pont, ahol elakadást érez. Ezért viselkedik úgy egy kapcsolatban, ahogy nem is akarna, és nem is tudja fölfejteni, miért történik vele mindez, miért nem tud valamit kimondani, vagy épp miért mond ki dolgokat. Tehát ez nagyon komplex téma, és ilyen szempontból rendkívül aktuális is. A film több mint ötvenéves, de úgy érzem, azóta semmi nem változott. Sem a halálhoz való viszonyunk, hogy milyen, ha meghal egy testvérünk vagy egy szerettünk, sem az, hogy emberként miként közlekedünk.
Ezek a dolgok változatlanok maradtak, mert az ember sem változik.
Lehet, hogy most más a kütyünk, mint korábban, és ma kocsival járunk, nem lóháton, de minden maradt ugyanaz” – véli a rendező.
fotó: Horváth Judit