Lengyel TamásSZFENagy ErvinPelsőczy RékaSodró ElizaÁgoston PéterSzabó Máté
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 4., szombat

    „Minden nehézség fontos” – Interjú Ténai Petrával

    2020. június 29., hétfő 06:00

    Kisvárdán született és töltötte általános iskolai éveit, majd a középiskolát a debreceni Ady Endre Gimnáziumban végezte el.

    Saját elmondása szerint az ott töltött évek alatt fogalmazódott meg benne igazán, hogy színészettel szeretne foglalkozni. Ezt az őt körülvevő közegnek köszönheti, ahol már ilyen fiatalon megérezte, mit jelent motivációt meríteni mások tenni akarásából.

    A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Horváth Csaba osztályába nyert felvételt, de ezt megelőzően Földessy Margit drámastúdiójába valamint a Pesti Magyar Színiakadémiára is járt, ahol sikerült jobban elfogadnia és egyben leküzdenie saját magát. 

    A komplexitásban hisz. Nem zárkózik el a koreografálástól, de közelebb áll szívéhez a színjátszás. Úgy véli az általa megtestesített női szerepek által tudott az igazi önmagává válni.

    Ténai Petra / Fotó: Kukta Dóri

    Az interjú a veszélyhelyzet idején készült. 

    Hol találkoznánk most, ha nem lennénk ebben a különösen korlátozott helyzetben? Ha áttekinted az egyetemen eltöltött éveket, melyik lenne az a helyszín, amelyik a legkedvesebb számodra?

    Nekem a kollégium előtti placc, az egyetem aulája volt az, ami nagyon fontos volt, mert ez az első látásra ítélések, összepillantások, szerelmek, beszélgetések, pityergések és nem utolsó sorban a felvételi utáni várakozás színhelye. Szerintem ez a hely mindenkinek meghatározó lehet. Itt mentünk mindig be, amikor elkezdődött valami, aztán ott jöttünk ki, amikor véget ért. Szeretek ott ácsorogni. Mindig azt érzem, van mire várni.

    Nagyon érdekes egyébként, hogy az első 3 évben, a gyakorlati és az elméleti órák kötöttsége miatt, sokatok emlegeti, hogy be lehet rekedni ebbe az épületbe és a 100 méteres körzetébe. Nincs igénye rá az embernek…

    A suli elé mindig ki lehetett szaladni, és igen, valahogy mindig mindenki odagyűlik. Olyan ez, mint egy kis találkahely, ahol látod mindazokat, akiket szeretnél, de azokat is akiket nem. (nevet) Szóval abszolút az a helyszín, amit nem lehet egyszerűen kikerülni. Ott mindenki mindig jelen van. 

    Harmadjára vettek fel az SZFE-re. Mennyire viseltek meg a felvételik közötti szünetek, amikor újra fel kellett szívnod magad?

    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem éltem meg rosszul, nyilván nem voltak jó periódusok ezek az idők az életemben. Az ember mindig magát kezdi hibáztatni minden hasonló fájdalom után, akkor is, amikor nem feltétlen egy felvételiről van szó. Ez a folyamat általában hosszú volt, de az soha nem jutott az eszembe, hogy feladjam vagy ne próbáljam meg még egyszer. Tényleg arról van szó, hogy mindig, amikor eljutottam egy harmadik fordulóig, már annyira közel éreztem magamhoz az egészet, hogy onnan megfutamodni sokkal nehezebb lett volna szerintem, mint újra megpróbálni a felvételit.

    Már gyerekkorodban elkezdődött a közeledésed az előadóművészet felé, tudatosan vagy tudattalanul?

    Ez nagyon érdekes, mert én elég kevés dologra emlékszem a gyerekkoromból, de nagyon sok felvétel van rólam, és a kislány koromban írt naplóm is sok mindenről árulkodik. Amikor ezeket újra megnézem vagy elolvasom, az nagyon mókás pillanatokat tud okozni. Minden, ami huncutságról szólhat, azt bevállaltam gyerekként és már akkor is szerettem szerepelni. (nevet) Mégis ilyen kicsi korban ez egyáltalán nem tudatos, inkább a gimnáziumban jön el az idő, amikor már komolyabban tudsz a jövődre koncentrálni. Anyukámék tapasztaltak a gyerekkori művészkedéseimből sokat: ők azt gondolták, amihez sokat kell dumálni, ahol szórakoztatni kell, az lesz az én utam. 

    Octopus / Fotó: Éder Vera

    Mit gondolsz, milyen volt az osztályotok? Jól tudtatok csapatként együtt dolgozni? Neked milyen szerep jutott a közösségen belül?

    Szerintem furcsa volt a mi osztályunk bizonyos szempontból, mert sokszor kerültünk hullámvölgybe egymás megértése okán, de onnantól, hogy munkáról volt szó és elkezdtünk próbálni egy új előadást, az ellentétek teljesen megszűntek, vagy a háttérbe szorultak. Ilyen szempontból mondhatjuk, hogy egy nagyon erős osztályközösségünk volt, mert mindig félre tudtuk tenni a személyes sérelmeket, problémákat egy fontosabb dolog érdekében. Jó kis „munkás” osztály volt a miénk, mert tényleg mindenkinek az volt az első az előadás előtti percekben, hogy az este végén a nézők elégedetten távozzanak. Tudatosan semmiképp sem kerestem a szerepem az osztályon belül. Az első három évben nagyon intenzív volt az együtt töltött idő, tulajdonképpen éjjel-nappal össze voltunk zárva. Az utolsó két évben pedig mindez felborult, és elég nagy távolságtartással viszonyultunk egymáshoz. Nekem ma már az a legfontosabb, hogy úgy tudjuk elvégezni az egyetemet, hogy ne okozzunk egymásnak sérüléseket, illetve szeretettel tudjunk egymásra gondolni mindezek után. Vannak nagyon fontos kapcsolatok ebben az osztályban: olyan emberek, akikkel remélem, hogy életre szóló barátságokat kötöttünk. Úgy érzem, hogy én mindenkivel megtaláltam a közös hangot, de igazából nem törekedtem erre, inkább az volt bennem, hogy úgy váljanak el az útjaink, hogy szeretjük egymást és jó érzésekkel tekintsünk vissza erre az öt évre. 

    Volt alkalom a közös munkára a többi SZFE-re járó diáktársatokkal is? A szakotok nagyon komplex, mondhatjuk, hogy félig rendező félig színész képzés, még ha ez nem is hivatalos.

    Nekem volt szerencsém társulni Bagossy László rendező osztályából Walters Lilivel, akinek több vizsgaelőadásában is szerepeltem. Szerintem nagyon hasznos tud lenni egy ilyen próbafolyamat. Részben erről is írtam a szakdolgozatom, hogy mennyire másként tudnak dolgozni a különböző szakokon tanuló hallgatók és hogy milyen motiváló volt, amikor bent ült több olyan rendező is a próbák alatt, mint Székely Gábor, Kovács D. Dániel vagy Bagossy László. A jelenetek lejátszása után mindig tudtak olyan tanácsokat adni, amivel segítették a munkát. Nagyon érdekes volt számomra ez a fajta munka, mert rengeteg olyan módszert nyitott ki, amit egy előadás rendezése során nem feltétlen így dolgozunk fel. Tudtommal az osztályból voltak még néhányan, akik hasonlóképpen dolgoztak együtt másokkal, de jó lett volna, ha van erre több lehetőségünk. 

    Mennyire volt alkalmatok Horváth Csaba korábbi tanítványaival együtt dolgozni vagy magával a Forte Társulattal?

    Volt egy beugrásom A te országod című előadásban, illetve legutóbb Olaszországban voltam velük, ahol a Teatrum Mortis című előadásban közreműködtem, ami Dobri Dániel zeneszerzőnek a műveiből épült fel. Néhány osztálytársam is szerepelt az általa rendezett előadásokban. Ő ezzel próbált minket segíteni és az egyetemen kívüli színházi szférába bevonni. Mindig hosszú tanulófolyamat, amikor vele lehet dolgozni, mert nagyon más, mint az osztályon belüli munka.

    Mester és Margarita / Fotó: Éder Vera

    Tudtál az osztályfőnöködre úgy tekinteni, mint egy példaképre? Mennyire tudsz azonosulni azzal, amit Horváth Csaba képvisel a fizikai színház mentén?

    Azt gondolom, hogy nagyon közel áll hozzám az a fajta színházszemlélet, amit ő a fizikai színház címén megtestesít, és nem csak azért, mert „fizikalitásról” beszélünk – szerintem ez egy leegyszerűsítés, ha csak erről az oldalról közelítjük meg –, megtanított minket komplexen gondolkozni, és azt gondolom, hogy a nézőket is próbálja erre nevelni. Nyitottnak kell lenni a képzőművészetre, a zenére, amikből inspirálódhatunk, és ami nagyon fontos, hogy az adott emberekből dolgozik, figyelembe véve mindazt, amire képes, vagy amire éppen nem. Ez nagyon mókás felfedezés volt a számomra, mert csomó hibámat mindig negatívumként éltem meg, és ő éppen ebből tud létrehozni humort a színpadon. Nagyon üdítő érzés, hogy ezeket nem csak előnytelenségnek lehet felfogni, hanem humorforrásként, ami valójában arról is szól, hogy kinevetteted magad, mégis ez a hiba, onnantól már nem is hiba többé, inkább eszköz, amivel a közönséget még közelebb tudod magadhoz hozni. Csodálom, mint rendezőt és szeretem, mint embert. Ez fontosabb annál, hogy mesteremnek tekintem-e vagy sem. Nagyon hisztis tudok lenni és olyankor odaszólok, ha valami nem tetszik, de szerintem ő tudja jól, hogy mit gondolok. A szerepekkel, amiket nekem adott, próbált terelgetni engem a megfelelő irányba, ami aztán az én utam lehet. Nyilván ezt elsősorban nekem kell megtalálnom, de úgy érzem, nagyon sokat segített benne, hogy elinduljak a jó úton.        

    Ilyen formán önmagad elfogadásában is sokat segített neked…

    Igen, de nem biztos, hogy ez nála tudatos volt. Abban viszont biztos vagyok, hogy megtanultam kevésbé görcsös lenni, pedig az elején én sem mozogtam olyan kecsesen. (nevet) Ezt egyszer sem vetette egyikünk szemére sem az osztályból, inkább megpróbálta kihozni belőlünk a legtöbbet, ami aztán izgalmas megoldásokat tudott eredményezni a színpadon. Emiatt nem éreztem magamban soha semmi negatívat, és épp ezért, mindig próbáltam törekedni arra, hogy még ügyesebb és jobb legyek.

    Volt olyan nehézség, amivel meg kellett küzdened az évek során? Miben változtál leginkább szerinted?

    Mindenben. (nevet) Számomra volt egy külső tényező, ami igazán megváltoztatta az életem, ezzel együtt pedig engem is: harmadévesen volt egy balesetem. A sérülésem következtében átestem egy műtéten, ami után egy fél éves rehabilitáció következett. Ezen a szakon talán ez a legrosszabb, ami történhet az emberrel, ugyanakkor nagyon más ember lettem tőle. Sok lehetőségtől estem el szakmailag, de nagyon sok – vagy még annál is több – türelmet tanultam, később pedig hálás voltam, hogy újra játszhatok. Nekem többé nem evidens az, hogy ott állhatok a nézők előtt és teljes erőbedobással jelen lehetek a színpadon. Emiatt a megfelelési kényszerem is átalakult, korábban megsértődtem még az építő kritikákon is, vagy éppen egy rendezői utasításon. Nagyon magamra tudtam venni dolgokat, de amikor újra játszhattam, már simulékonyabban tudtam a hasonló helyzetekhez viszonyulni.  Én azt tanultam meg a leginkább az itt töltött idő alatt, hogy minden nehézség fontos, mert ez kell ahhoz, hogy a végén azzá válhassunk, akik tényleg vagyunk, vagy akivé válnunk kell.

    Forte Társulat / A Te országod ea. fotó: Demoludy Festival – Nowa Europa 2017

    Többször láthatott a nagyközönség táncosként és színésznőként az Ódry Színpadon, illetve külsős munkákban is, és a tavalyi évben az osztályotok Bartók színháza című produkciójában te magad is koreografáltál Bartók Béla két művére is. A körülmények hozták így, hogy mostanáig nem próbálkoztál a koreografálással vagy tudatosan nem ebből az irányból közelítettél a színpadhoz?

    Van tudatos oka, leginkább az, hogy én elsősorban mindig színésznő szerettem volna lenni. Szerintem azért nagyon meghatározó, hogy kipróbáljuk magunkat rendezőként, mert nagyon fontos a testtudat, és ezáltal a másik testének adottságait jobban fel tudjuk mérni. Mellette szól az is, hogy megtanít kreatívan kivenni a részünket más munkafolyamatokban is, és akár alkotótársként is biztonsággal dolgozhatunk, ha éppen úgy alakul. Nekem mindig inkább az volt az első, hogy a színpadon legyek és játsszak, szóval nem a rendezés volt a prioritás a tanulmányaim alatt és az életemben, de nagyon hasznosnak tartom, hogy kipróbálhattam magam benne.

    Rengeteg szereped volt az itt töltött idő alatt. Volt olyan munkád, ami igazán közel állt a szívedhez?

    Igazság szerint mindet felsorolhatnám, mert inspirációval el voltam kényeztetve, mind ami a partnereket, mind ami a szerepeket illeti. (nevet) Nagyon szerettem a Forte Társulattal való közös munkát A Te országodbanés A Mester és Margaritát, ahol Margarita szerepét játhattam, de közel áll a szívemhez az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány című előadás (rendező: Nagy Péter István – a szerk.), és a Zsótér Sándor rendezte A szecsuáni jólélekből készült produkció is (Szerelemáru – a szerk.). Az utóbbiban a világirodalom egyik legszebb szerelmes jelenetét játszhattam el, Sente szerepében. Ezek mind nagyon jó szerepek, mert mindegyik esetében egy olyan női karaktert osztottak rám, aki végtelenül erős, de minden erejét és önmagát is képes feladni valakiért, aki aztán végül tönkreteszi. Ez egyébként nagyon jellemző rám is az életben, szóval valamelyest jól megnézhettem kívülről, mit is művelek a magánéletben, miközben ezeket a szerepeket játszottam. Mindegyikben van egy monológ, egy pár sor vagy egy emlék, amitől ma azzá válhattam, aki igazán vagyok.  Megterhelő is volt eljátszani őket pont azért, mert az ember közben önmagában ugyanezeket a sebeket tépi fel és kapcsolja hozzá a saját emlékeihez. Szóval megküzdöttem velük rendesen. (nevet)

    Mit gondolsz, azt kaptad az SZFE-től, amit vártál?

    Konkrét elvárásaim nem voltak, maximum a végét illetően, de ez egy külső tényező. Szerintem nem baj, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezzük, de ennek biztosan van oka. Kaptam itt barátokat, szerelmeket, nagyon jó emlékeket, tanárokat, remek szerepeket, és izomlázas órákat, amik mindig fontosak lesznek nekem. Az biztos, hogy furcsa, hogy véget ér. Valahogy felfoghatatlan, hogy attól a pillanattól, amikor felvettek minket, ennyi idő telt el, és már itt tartunk. Néha jó lenne oda visszamenni, mert szerintem akkor voltam az életemben a legboldogabb. Azon a nyáron. Héthatárra sütött a nap.

    Könnyen tudnál választani a színészet és a rendezés között?

    Könnyen menne a választás, de nem azért, mert itt megutáltattak velem bármit is, vagy esetleg mert nem lenne hozzá affinitásom. Nekem az a 7 óra 7 perces izgalom, amikor állunk a takarásban, és azt várjuk, mikor léphetünk végre ténylegesen a színpadra, figyelve egymást a közönséggel – ez az érzés az, amire vágyom a jövőben is. Amióta egyébként bemutattuk a Bartók színházát, részt vettem olyan próbafolyamatokban, amikbe besegítettem, mint koreográfus, de inkább csak mellékesen szeretem ezeket a munkákat csinálni. Nagyon élvezem és ad egy plusz kapcsolatot az adott rendezővel is, mégis nekem a színészet az, ami az első helyen áll.

    Jobban szereted a közös alkotófolyamatokat?

    Számomra a legfontosabb a közösség, akár független, akár kőszínházi közegről van szó. Ha a csapat, egy emberként szeretné az előadás sikerét, akkor én nagyon szeretek ott lenni és dolgozni. Pont ezért nagyon jól éreztem magam Nyíregyházán – ahol jövőre többet is leszek – illetve Székesfehérváron, mert mindkét helyen olyan csapat van, akikkel érdemes együtt dolgozni. 

    Ezek szerint már kaptál felkéréseket a következő évadra.

    Igen, Nyíregyházán benne vagyok egy mesejátékban, aminek a próbafolyamata abbamaradt egy héttel a bemutató előtt a veszélyhelyzet miatt, illetve az Édes Charity című produkcióban, Horváth Illés rendezésében.

    Ténai Petra / Fotó: Kukta Dóri

    Tavaly közreműködtél egy magyar rövidfilmben, a Szokásjogban. Mennyire tetszett neked az a munkafolyamat? Közelebb hozta az érdeklődésedet a film világa felé?

    Nagyon szerettem azt a munkát. Azóta már több felvételi filmben, illetve kisfilmekben is szerepeltem. Hihetetlenül izgalmas világ, és remélem, még jobban ki tud majd nyílni számomra, mert egy teljesen más játékmódot és koncentrációt igényel, mint a színpadi játék. 


    Mennyire visel meg egyébként ez az időszak? Gondolok itt arra, hogy ilyen hirtelen mindenkinek otthon kellett maradnia a négy fal között, leállt a színházi élet.

    Én erről azt gondolom, hogy olyan krízishelyzet van a világban, hogy minden ellenérzés most másodlagos, és türelmesnek kell lenni. Nyilvánvalóan hiányzik a színház és sok minden átalakult az életemben a karantén alatt a színházon kívül is, de szerintem tervezgetni kell, amíg otthon vagyunk, mert ezt csak így lehet túlélni. Vannak próbák, amik abbamaradtak, de folytatódni fognak. Elkezdtem például két hete fuvolázni, amit majd szeretnék később is folytatni, illetve készülök egy kis meglepetéssel az osztályomnak a diplomaosztó utánra – ezt most csak azért mondom, hogy hadd izguljanak addig. (nevet) Próbálom a mostani időszakot úgy felfogni, hogy ez sem tart örökké. Amint pedig véget ér, akkor ezer százalékkal a munkára szeretnék koncentrálni. 

    Az interjút Mészáros Klaudia Csilla készítette.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -