“Számomra az a fontos, hogy a szerepeimen keresztül elmondhassam a gondolataimat a világról. Hogy tétje legyen annak, amit teszek. Mert alapvetően nem szeretek szerepelni. Kínszenvedésként élem meg és „bele is halok”, ami rögtön látszik is rajtam” – fogalmazott Kaszás Attila. 64. születésnapja alkalmából emlékezett a művészre a Vígszínház, hiszen 1983-tól tizenöt éven át volt a társulat tagja.
Kaszás Attila 1960. március 16-án született a felvidéki Vágsellyén. 1983-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Horvai István és Kapás Dezső tanítványaként.
Főiskolai vizsgáján Csehov Cseresznyéskertjében, Lopahin szerepében, Béres Ilona oldalán már feltűnt páratlan tehetsége. 1983-ban főiskolásként lépett először a Vígszínház színpadára, majd 1984-ben szerződött a társulathoz, ahol emlékezetes alakítások fűződnek a nevéhez. Egyik első szerepét Weöres Sándor színpadi művében, A kétfejű fenevadban játszotta, elbűvölő volt Dorozsmai Pistaként a Csókos asszonyban, és megrendítő Happy szerepében Az ügynök halálában és ellenállhatatlanul sármos és veszélyes volt Bicska Maxiként a Koldusoperában. Presser Gábor és Sztevanovity Dusán neki írta Rádiós szerepét A padlásban, és neve örökre összefonódott ezzel a darabbal és a dalokkal.
Felejthetetlen Orlando volt az Ahogy tetszikben, letaglózó Jimmy a Dühöngő ifjúságban, és magával ragadó Tony a West Side Story-ban. A Liliomban külvárosi csavargóként a Heilbronni Katicában pedig Sugár grófként véste be magát a nézők emlékezetébe.
Megrendítő volt Macbethként és Baal szerepében is, a humorát pedig olyan szerepekben csillogtatta meg, mint a Mágnás Miska lovászfiúja és a Tangó Edekje. Aztán következett Caliban a Viharban, Dimitrij Karmazov és Benedetto a Sok hűhó semmiértből… Benedetto volt az egyik utolsó vígszínházi szerepe.
1988-ban Hegedűs Gyula-emlékgyűrűvel, 1990-ben Jászai Mari-díjjal, 1992-ben Ajtay Andor-emlékdíjjal és Ruttkai Éva-emlékgyűrűvel tüntették ki.
“Nem beszélt tájszólásban. De minden szótagnak íze volt. (…) Olyan tisztán beszélte a magyart, mint mi soha. Mentes volt a hányaveti szlengtől, és az ebből kinövő cinizmustól. (…) A társaságában egész egyszerűen jobb emberré váltam. Nevetségessé váltak indulataim és nyilvánvalóvá gyengeségeim. Mintha az ember egy végigrobotolt nap után lecseréli izzadt gönceit, és bevágódna valami tiszta vizű tóba. Felelősség hárul ránk. Mindannyiunkra, akik szerettük. Képviselni, amit képviselt” – fogalmazott a színészről Rudolf Péter, a Vígszínház igazgatója.