Most szombaton, október 15-én mutatták be Henrik Ibsen Hedda Gablerét Székely Kriszta rendezésében a Katona József Színházban. Az előadás Thiájával, Mentes Júliával és Elvert Lövborgjával, Mészáros Bélával beszélgetett Csatádi Gábor örvényről, a függőség útvesztőiről, a kapcsolatokban való kiszolgáltatottságról, a cselekedni nem igazán tudásunkról és a hit erejéről a Pótszékfoglalón.
Mi jut arról eszetekbe, ha azt halljátok: örvény?
Béla: Függőség, ez jut róla elsőre eszembe.
Juli: Örök körfogás.
Függeni mitől?
Béla: Függeni kitől is, függeni mitől is… A karakterem szerint a darabban egy alkoholistát játszom, de függök benne emberi kapcsolatoktól, nőktől, és persze Heddától.
Volt esetleg már pozitív, inspiráló függőségben részetek?
Béla: A függőség semmilyen értelemben nem jó. De sokszor segítség lehet a leválásban, hogy kialakul egy másik, új függőségi viszonyod. Leteszed a poharat, elkezdesz futni, és utána már minden nap futsz. Ebben az értelemben jó, ám végső soron a függőség semmiképp nem tesz jót.
Azaz: a függőséget függőséggel gyógyítjuk?
Juli: Könnyű ebbe beleesni, de ez nem igazi gyógyulás. Szerintem a függőségben egyetlen pozitív dolog van: a felszabadító érzés, amikor sikerül megszabadulni tőle.
Béla: Öt-hat évvel ezelőtt, amikor a gyenge tüdőkapacitásom miatt asztmás lettem, egy ismerősöm a kertjéből szedett gyógyfüvekből állított össze nekem egy kúrát, illetve akkor le kellett szoknom a cigarettáról is, semmi alkohol, közben pedig vegán, sőt, nyers vegán lettem, és ebben az időszakban egyszer hazafelé sétálva döbbentem rá, hogy ez az asztma mennyi mindenről leszoktatott. Ez akkor, emlékszem, nagyon erős szabadságérzetet adott.
Merész, ha azt feltételezzük, hogy ez a mostani Hedda Gabler-előadás akörül is forog, hogy hogyan gyógyítsuk a függőséget függőséggel?
Béla: Szerintem inkább nem… Bár lényegében talán erről is szól, igen.
Juli: Nem ez a központi téma, de pont Thiánál, az én karakteremnél beszélhetünk erről. Egyik alárendelt, függő kapcsolatból csúszik át a másikba. Rossz házasságából Ejlerthez -akit Béla játszik- menekül, akit szintén csak ápol és kiszolgál. Ejlert halála után pedig a munkamániában találja meg a vigasztalást egy harmadik férfi oldalán. Hedda tökéletes ellentéte, aki egy teljesen másfajta női minőséget testesít meg a darabban. Ő független, szenvedélyes, öntudatos nő, aki önmagát feladva megpróbál beilleszkedni a társadalmi normákba és feleségként létezni. Thia pedig a született feleség és anya típus, aki csak egy férfi oldalán tudja definiálni magát.
Béla: A darabunk mindegyik szereplőjén észrevehető ez a fajta idomulni, megfelelni akarás, egyfajta szeretet utáni kapaszkodás, hogy ez talán majd segít őt kihúzni abból a helyzetből, amiből menekülni szeretne. Holott mindenkinek saját magát kellene kimentenie. De mintha nem lennének elég erősek ehhez. Telis-tele vagyunk traumákkal – most közhelyet mondtam -, amelyeket mindnyájan így vagy úgy próbálunk leküzdeni. Ezeken a szereplőkön is ez érződik, szerintem.
Lehet, hogy egyetlen társadalom sem tudna létezni ilyen függőségi viszonyok nélkül?
Béla: A darabból mindenesetre az látszik, hogy ezek nélkül a függőségek, elveszettségek nélkül nem igazán tudnánk létezni. Ibsen azonban e darabja kapcsán mondta, hogy emberekről, nem társadalomról, társadalmakról akar beszélni.
…és tényleg ennyire elveszettek vagyunk, mint itt, Ibsennél?
Béla: Ha az embernek nincsen hite, akkor tényleg ennyire elveszett… Persze kérdés az is, hogy miben hisz?
Juli: Én nem gondolom, hogy teljesen elveszettek lennénk. Mit is mondasz, Béla, rólam a darabban? “Thia nem csak vágyakozik, hanem cselekszik!” Ez egy kulcsmondat szerintem ebben a kérdésben.
Béla: …de azért a defekt mindenkiben ott van… Thia ugyan képes kirántani egy másik embert a mélyből…
Juli: …de ő maga megint egy alárendelt helyzetbe kerül. Nem tud kilépni a “megmentő” szerepkörből. De nem szabad elfelejteni, hogy azzal indul a darab, hogy Thia otthagyja a férjét és a régi életét, belevág az ismeretlenbe. Cselekszik! Míg Hedda erre képtelen, csak gyötrődik. Felemészti magát abban, hogy magára kényszerít egy társadalmi szerepet, ami tőle teljesen távol áll. És ahogy egyre kiszolgáltatottabbnak érzi magát, az egyetlen megoldás számára az öngyilkosság.
Ugyanilyen bátor, Thia-szerű kilépés volt az is, hogy a Thália Színházat a Katonára váltottad?
Juli: A Tháliában egy szerető, biztonságos környezetben voltam, barátok között. Nagyon nehéz volt otthagyni őket. Minden váltásban ott van a kockázat, ennyiben ez is bátor lépés volt – ha lehet így fogalmazni. De sejtettem, hogy jó helyre jövök, és az új helyzetek a fejlődésemet szolgálják.
Az átszerződésed előtt volt már korábban is kapcsolatod a Katonával?
Juli: Talán a Katona az a színház, ahol valaha a legtöbb előadást láttam. Pár társulati taggal játszottam is A tizennégy karátos autó c. előadásban. Az SZFÉ-ről ismerem a fiatalabbakat, Tarnóczi Jakabbal egy osztályba jártunk. Szacsvay László pedig a szembeszomszédom, ezt nem szabad említés nélkül hagyni.
Lehet esetleg az is az egyik “kulcsa” ennek a Hedda Gabler-előadásnak, hogy ha ki merünk valamiből, valahonnan szabadon lépni, akkor talán közelebb kerülhetünk önmagunkhoz is?
Béla: Azt hiszem, én ehhez túl pesszimista vagyok… Ebben az előadásban éppen azt látom, hogy ezeknek az embereknek pont ez az, ami nem sikerül. Hiába lenne igényük rá, mégsem akarják igazán. A maga módján mindenki próbálkozik, de valahogy mégis mindenki gyenge hozzá, képtelen meglépni egy bizonyos szintet. A saját életemben is ezt látom, és ott tartok, hogy ez egyedül az embernek nem sikerülhet. Mindenképpen szükséges hozzá a hit. És itt most a jó Istenbe vetett hitről beszélek, mert egyedül, azt hiszem, képtelen meglépni azt az ember, amit szeretne.
Juli: Ez a darab valóban azt a kérdést vizsgálja, hogy mi történhet akkor, ha nem kerülünk ki a spirálból.
Béla: …azt, hogy akkor mibe is tudsz belesüllyedni ténylegesen. Ebben az értelemben nincsen “katarzis” a végén.
A teljes interjú a Pótszékfoglalón olvasható.