Rost Andrea operadíva ünnepi nagykoncertjéhez Pesty-Nagy Kati készíti az egyedi vetítetett hátteret az Erkel Színházban október 15-én, mint ahogyan az ünnepi évadban már sokadszorra.  Szokatlan, hogy a diplomája szerint zenés színházi rendező ilyen jellegű „alkalmazott művészi” feladatot vállaljon, ráadásul szakértelemmel és nagy kedvvel.

Kérdés: Mióta vonz ilyen mértékben a vizualitás? 

PNK: Már gyermekként elbűvölt a fény, de imádtam érzelmeket kifejezve rajzolni is, az egyik első képem címe az volt, hogy: „A madár visszanéz az őt elkergető fiúra”…. ennek a drámáját megérteni és elkapni – 4 évesen- , talán sok mindent előrevetít. (nevet)

Az igazi csoda, a nagy találkozás persze később ért utol, mikor Kerényi Imre asszisztenseként egyre több előadását bevilágíthattam, akkor döbbentem rá, hogy milyen erős dramaturgiai eszköz a fény, s az, ha megfesthetjük a színpadot.

Kérdés: Ez az időszak már a Madách Színház zenés évadaiban ért utol? 

PNK: Annál már öregebb vagyok, (megintnevet) fogalmazzunk úgy, hogy inkább az átmeneti években. Bár én a zenéhez eredetileg egyáltalán nem a musicaleken keresztül kötődöm, hiszen karmester Édesapám mellett az Operaházban nőttem fel, s én is tanultam hegedülni hosszú időn keresztül.

Apukámnak ( Nagy Ferenc karmestetnek; a szerk.) volt egy olyan elmélete, hogy a hangok színekben megfogalmazhatóak. Sokat tanakodtunk erről, rendszeresen hallgatunk úgy zenét, hogy elképzeltük, hogy melyik Dúr vagy Moll milyen színt képvisel, hiszen minden harmóniának megvan a maga színárnyalata. Tanítás közben manapság már magam is megfestem a Kvint-kört a növendékeimnek, valódi színekből is. 

Kérdés: Akkor tehát Rost Andrea mögé varázsolni képeket igazán nem állhatott távol Tőled, de hogyan születnek konkrétan ezek a műalkotások? 

PNK : Megggyőződésem szerint ezek a képek elektrográfiák, amiket próbálok bátran, szenvedélyesen, de még sem tolakodóan, gazdag képi világgal a művek és a szereplők mögé vetíteni. Andreának én debütálása óta a legnagyobb rajongója vagyok, ott ültem az első sorokban, amikor anno Júliaként a színpadra lépett – amit milyen a sors , Édesapám dirigált – s már akkor lenyűgözött, így nincs is szebb feladat számomra, mint az ő szárnyaló, nemes érzékenységét, s azt a végtelen alázatot, ahogyan ő a zenével bánni tud, azt mögé, köré képpé fogalmazzam.

A legnevesebb festőművészek alkotásaiból néhány gesztus , s a zene motívumai által diktált színvilág keveredik össze bennem a muzsikával, egy-egy áriai történetével, s így megszületnek a vázlatok. Persze egy ilyen világklasszis koncertjénél egy egységes, koncepciózus , valódi egészre törekedtem én is, s így „ tükör által, színről színre” lépkedünk majd a női lelkek, tekintetek varázsában. 

Kérdés: Tehát az ötleteket festőművészek adják? 

PNK: Semmilyen színházi műfajban nem szeretem az „ötleteket”. Az „ötlet” mögött ritkán van koncepció, gondolat vagy valódi érzelem. Sok mai zenés előadás ugyan tele van ötletekkel, de azok oly gyorsan elpuffannak, szándék és értelem nélkül, s nem marad belőlük semmi „ igazi” maguk után. Én mindig, minden körülmények között azokra a megfogalmazhatatlan érzetekre szeretnék hatni, amelyekre csak a legmagasabb felkészültséggel, a legnagyobb összhangban és a legkiválóbb minőségben lehetséges, valódi, átgondolt koncepciók mentén. Nagy öröm, hogy a Vörös Rébék rendezésem általam készített vetítését látva, és a Tüskevár közös munkája után  Lőrinczy Györgynek eszébe jutott, hogy felkérjen erre a feladatra.

Amikor pedig Andrea a nyári debreceni születésnapi nagykoncertjét követően a közösségi média felületén ezt írta “ Isten áldjon mind a két kezével érzékeny, finom alkotó Angyalom.!” művészi pályám egyik legszebb elismerése volt. Andrea mellett   a fantasztikus művészi maximumot tapasztalhatom meg, s hiszem, hogy csak így érdemes megszólítani a Nézőket. 

Tisztán, alázatos szenvedéllyel, kompromisszumoktól mentesen. Valódi harmóniában, a valódi katarzisért.