gate_Bannergate_Banner
Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 23., vasárnap
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „Mindenhol van valami, ami a kezem munkája” – Interjú a kulisszák mögül Márton Jánossal és Pauer Ferenccel

    2023. december 4., hétfő 13:49

    A Jurányi Ház, a Tünet Együttes és a Természetes Vészek Kollektíva Szirtes Attila tiszteletére és emlékére 2021-ben szakmai díjat alapított azzal a céllal, hogy a független előadó-művészeti terület háttérben dolgozó kiemelkedő alakjai, nélkülözhetetlen kulcsemberei méltó elismerést kaphassanak. Tavaly 20 munkatársat jelölt a független színházi szakma. 2022-ben a Szirtes Attila-díjat megosztva Marton Jánosnak, a Trafó Kortárs Művészetek Háza műszaki vezetőjének és Payer Ferencnek, a MU Színház műszaki vezetőjének ítélte oda a kuratórium. Marton Jánossal és Payer Ferenccel beszélgettünk.

    Hogyan kezdődött a pályafutásotok?

    Payer Ferenc: 1990-ben kezdtem el dolgozni a Lágymányosi Közösségi Házban, először jegyet szedtem a rendezvényeken. Aztán a MU Színház megalakulásával felvették Papp Zoltánt világosítónak, de egyedül kevés volt a megnövekedett igényekhez, ezért csatlakoztam én is. Semmilyen előképzettségem nem volt, ő és Báthory Zsolt, aki szintén ott dolgozott, tanított be. Hozzáállás és szakmai tudás tekintetében őket tekintem a mestereimnek.

    fotó: Gulyás Dóra

    Marton János: Volt osztálytársaim zenekart alapítottak és megkerestek, hogy az amatőr koncertjükhöz csináljak színes égőket a Kassák Klubba, hogy hangulatosabb legyen. Tudták rólam, hogy foglalkoztam elektromossággal, ami mindig is érdekelt. Megcsináltuk a bulit és nagyon jól sikerült. Akkor kezdett el érdekelni a fénytechnikusi szakma. Olyan szerencsém volt, hogy megismertem a Petőfi Csarnok (teljes nevén: Petőfi Csarnok Fővárosi Ifjúsági Szabadidőközpont, a köznyelvben: PeCsa – a szerk.) akkori fővilágosítóját, aki megengedte, hogy bemenjek a technikai beépítésekre. Nem sokkal később már az utódja, Duca Győző hívott el a PeCsába, látva rajtam, hogy érdekel a szakma, bár akkor még én sem értettem a világosításhoz. Aztán a következő „fővil”, Laczkó Attila „Paplan” mellett tanultam meg a szakmát. 1989 októberében kezdtem a Petőfi Csarnokban, egy háromnapos Beatles Klubot világítottunk. ’98-ig maradtam ott. A PeCsa azért volt érdekes, mert ott több műfajjal is megismerkedtem: gyerekbulitól kezdve a rockkoncerten át a kortárs táncig. Szabó Gyurit (Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Háza menedzser-igazgatója – a szerk.), aki később a Trafóba csábított, szintén ott ismertem meg. Közösen tervezgettük, hogy nézzen ki a Trafó színházterme, hogy majd a legszélesebb körű technikai igényeket is kielégítse.

    30 éve a MU-ban, 25 éve a Trafóban, a számok is azt mutatják, hogy lojálisak, hűségesek vagytok. Sosem fordult meg bennetek, hogy váltanátok?

    P. F.: Szerintem elég érdekes és változatos a munkám, jó társaságban dolgozom a MU-ban, ezért bennem nem merült fel, hogy váltanék. Viszont az utóbbi időben azon kapom magam, hogy egyre többször nézek az interneten recepteket. Youtube-szakács még lehet belőlem. (Nevet.)

    M. J.: A Trafó számomra nem egy olyan munkahely, ahova beléptem, mert már megvolt, mint korábban a PeCsa, hanem ezt mi raktuk össze, a mi ötleteinkből született. Bárhova megyek a házban, mindenhol van valami, ami a kezem munkája. A Trafó – nekem – több mint egy munkahely, sőt sokáig az első otthonom volt. Fiatal korunkban a munkánk volt a hobbink. Most már a család az első, de a Trafó még mindig a második helyen van.

    A Szirtes Attila-díjra jelölésekben többen kiemelték, hogy milyen sokat tanultak tőletek. Fontos számotokra az utánpótlásnevelés?

    P. F.: Örülök, hogy úgy érzik, tanultak tőlem, de inkább úgy emlékszem, hogy együtt dolgoztunk, néztük, csináltuk.

    M. J.: Többször felhívtak fiatalok, hogy jönnének a Trafóba megnézni egy technikai beépítést. Szívesen láttuk az érdeklődőket, de hamar fel lehetett mérni, ki az, aki marad. Ők máshogy fogtak meg egy kábelt, máshogy nyúltak a lámpákhoz, mint azok, akikből nem lettek kollégák.

    Mit üzennétek a pályakezdő technikusoknak?

    M. J.: Nehéz erre válaszolni, mert most már más a helyzet, mint amikor mi kezdtük. Akkor életpályát jelentett, és anyagilag is nagyon megérte.

    P. F.: Nem könnyű, bár bizonyos része egyszerűbb ma. Mi még úgy kezdtük, hogy magunk raktuk fel és állítottuk be a lámpákat. Ma már sokszor nem kell hozzányúlni semmihez, csak a pultnál ülni. Én szeretem megfogni a lámpákat, a mai napig szeretek velük dolgozni.

    M. J.: Ma már 50-60%-ban informatikusnak kell lennie egy technikusnak. A pultok is egyre bonyolultabbak (nekünk). Mi megvagyunk azzal a pulttal, amivel 20 éve dolgozunk. De az elődeink ugyanígy gondolkodhattak, mert a 60-as, 70-es évek egyszerű pultjai után a mi időnkben kezdett bejönni a programozható pult. Amikor megvettük az első Strand fénypultot, az öregek csak ámultak, mint ahogy most mi csodáljuk ezeket az „űrhajóvezérlő” pultokat.

    Mi inspirál titeket a munkátokban?

    P. F.: A változatosság mindenképp inspiráló. A táncelőadások világításának tervezésében el lehet szállni, főleg, ha a koreográfus, rendező szabad kezet ad. A színházi előadásoknál az arc a legfontosabb, abból kell kiindulni, így korlátozottabbak a lehetőségek.

    Kikkel jó együtt dolgozni?

    P. F.: Azokkal, akik tudják, hogy mit akarnak, és elfogadják azt, amit én javaslok, mert megbíznak bennem. A nyugodt embereket kedvelem. Kicsit felidegesítenek azok, akik túlpörögnek. Hamar le tudom szűrni valakinek a mentalitását, de igyekszek mindenkihez alkalmazkodni. Viszont nagyon kevés embert tudnék felsorolni, akivel nem dolgoztam szívesen.

    M. J.: Én is azokkal szeretek dolgozni, akik tudják, mit akarnak, és emlékeznek a legapróbb fénybeli változásra is, nem változtatják meg percenként a véleményüket. A profizmust szeretem.

    Milyen élmény volt tavaly a Szirtes Attila-díjátadó?

    M. J.: Egyszerre volt nagyon jó és nagyon szomorú. Attilát jól ismertük és szerettük, és nyilván, ha nem az történt volna, ami történt, akkor ez a díj nem lenne, tehát ambivalens érzés van bennem a díj kapcsán.

    P. F.: Úgy emlékszem vissza, hogy szép és megható volt a díjátadó a méltatásokkal.

    Az interjút készítette: Bordás Katinka

    2023. december 5-én 16.00-tól kerül sor a Szirtes Attila-díjátadóra a Jurányi Házban.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram