A februári online premier után szeptember 27-én mutatják be a STEREO AKT Ex katedra – Tanmesék a 90-es évekből című előadását a Jurányi Házban. A társulat színházi menedzserével, Mayer Dániellel beszélgettünk – kisebb megszakításokkal – arról, hogyan választotta ezt a szakmát, és hogy került az előadás szereplői közé. 

Hogyan lettél színházi menedzser? Mikor csatlakoztál a STEREO AKT-hoz, és hogy érzed magad a csapatban? 

Mondhatni ebben nőttem fel, hiszen édesanyám, Szilágyi Mária kapcsán, – aki maga is színházi menedzser, fesztiválszervező, az OSZMI egykori munkatársa, színházi referens, és a kortárs német színházzal foglalkozik – , első „igazi” felnőtt színházi élményem a Krétakör W-Munkáscirkusz előadása. 13 évesen elég meghatározó volt számomra. Onnantól kezdve ebben a miliőben mozogtam. Kicsi gyerekkorom óta színházcsinálók paskolták a fejem, emiatt is teljesen természetes volt ez a közeg. A gimnáziumból két nagyon jó barátom, Thury Gábor és Cserne Klára bekerült a Színház- és Filmművészeti Egyetemre dramaturg szakra. Nagyon sokat jártam velük színházba. Ők elkezdtek együtt dolgozni Schnábel Zitával, Zsigó Annával és Boross Martinnal. Létrehoztak két előadást még egy másik formációban, aminek mondhatni a folytatása lett a STEREO AKT, így én Martin és a STEREO AKT pályáját a kezdetektől figyelemmel kísértem. Rendszeresen jártam a bemutatóikra. Ugorjunk egy nagyot 3 évvel ezelőttre. amikor is Martin megkeresett és felkért a STEREO AKT menedzserének. Meglepődtem, de jól is esett. Sok közöm a színházcsináláshoz korábban nem volt, így kértem pár nap gondolkodási időt. Sokat beszéltem erről az édesanyámmal és Gáborral, aki a társulat rendszeres dramaturgja, végül Martinnal megegyeztünk egy három hónapos próbaidőben, ami után megtárgyaljuk, hogyan tovább, de erre a megbeszélésre sosem került sor, hanem elkezdtük, és azóta is benne vagyunk; a negyedik évadunkat kezdjük közösen. Nekem nagyon izgalmas, érdekes, jó érzés ezt csinálni. Érdekel önmagában a menedzsment, a közösségépítés, a fontos társadalmi ügyek képviselete; a gimnázium óta erről szól az életem. Nézik is az emberek az előadásainkat, van is értelme annak, amit csinálunk. Bocsánat, de ezt most fel kell vennem: „Hallo, Wolfgang!…” (Itt megszakad az interjú 1-2 percre, amíg Dani a telefonban németül eligazítja Wolfgangot. – a szerk.)

Apropó: ez a kétnyelvűség jól tud jönni egy olyan társulatnál, mint a STEREO AKT, akik gyakran játszanak külföldön.

Az édesapám osztrák, kétnyelvűen nőttem fel. Gyerekkoromtól fogva a nyarakat, az ünnepek felét Ausztriában töltöttük. Otthon olyan kábelszolgáltatónk volt, amivel több német csatorna is járt, így természetes volt, hogy német gyerekműsorokon nevelkedtem, a hollywoodi filmek is hamarabb kerültek be a német tv kínálatába, szóval előbb láthattam azokat is. A germán és magyar kultúrkörben otthonosan mozgok. Ez segít a munkámban, de legtöbbször angolul kommunikálunk a külföldiekkel. Bár talán nekem is köszönhetően gyakrabban dolgozunk mostanában német nyelvterületen, most is egy uniós projektet nyújtottunk be egy tübingeni színházzal, egy francia partnerrel és a Pro Progressione-val együtt. 2019-ben angol volt a munkanyelve a European Freaks című előadásunknak is. Például amikor meghívtak minket az Our Stage elnevezésű drezdai fesztiválra, oda németül egyeztettem le az előadást, sokkal gördülékenyebben ment. Szerintem nagyon fontos producerként is, a társulatvezetőknek és dramaturgoknak még inkább, hogy tisztában legyek azzal, hogy máshol milyen színházat csinálnak, máshol milyen előadások jönnek létre, mik a kurrens folyamatok, forma-képivilág szempontjából is. Bár nem elsődleges feladatom a tartalomban, a művészeti koncepcióban való részvétel, de a STEREO AKT olyan alkotócsoport, ahol Martin bevonja a különböző alkotótársakat. Én gyakran kollégaként vagy főnökömként szoktam Martinra hivatkozni, amit ő nem szeret, ő általában az alkotótárs kifejezést használja rám is, és komolyan is veszi. Nem csak most, hanem korábbi előadásaiban mindig kíváncsi volt az én véleményemre is, mert olyan alkotóműhely a STEREO AKT, ahol együtt gondolkozunk és együtt találjuk ki az előadásainkat. Ezért is tartom fontosnak, hogy képben legyek a magyar színházi történésekkel és a kortárs művészeti produkciókkal is. Nagyon fontos, hogy egymás előadásait megnézzük, lássuk azt, hogy ki miben van éppen, ki min gondolkozik, ráadásul nagyon inspiráló a többiek előadásait megnézni. 

Hogy jött az, hogy színházi menedzser létedre te is szerepelj az Ex katedra– Tanmesék a 90-es évekből című legújabb előadásotokban?

Martin már régóta pedzegette, hogy jó lenne csinálni olyan produkiót, amiben én is szerepet kapok. Úgynevezett field producer-i szakmám mellett, ami azt jelenti, hogy ha külföldi újságírók és tv riporterek Magyarországra jönnek, és szükségük van tolmácsra, kutatóra, asszisztensre, helyi jobbkézre, akkor én tudok az lenni, például az említett Wolfgangnak is field producerként segítek most. Ezt csinálom 11 éve, és kb. 3 éve elkezdtem privát városi sétákat adni egy amerikai cégen keresztül leginkább amerikai turistáknak, két sétát viszek: Contemporary Politics of Hungary és Historic Jewish Quarter of Budapest címen legfeljebb 4-5 embernek. Martin erről tudott, és eszébe jutott, hogy jó lenne valamilyen színházi sétát csinálni, amiben lehetnék én az idegenvezető.

2020-ban kaptunk egy felkérést Berlin egyik legfontosabb színházától, a Volksbühne-től. Ők szervezték a PostWest fesztivált, amire felkértek 9 országból 10 kortárs, független, kelet-európai alkotócsoportot, hogy hozzanak létre egy-egy előadást, amiben szembe állítják a kelet-európai és a nyugat-európai identitást. A STEREO AKT egy helyspecifikus előadásban gondolkodott, a Volksbühne épülete körüli füves területekre terveztünk egy Pán-európai piknik munkacímű előadást, ami pár cirkuszi sátorban került volna megrendezésre, ahol a nézők különféle kelet-európai sztereotípiákkal találkoztak volna. A csoportok koordinálásához kellett volna Martinnak egy hoppmester vagy moderátor, rám szabta ezt a feladatot, tetszett is, passzol hozzám, ugyanis azt még nem említettem, de 2015 óta önkéntese vagyok az Auróra közösségi háznak, ahol jótékonysági árveréseket, körbevezetéseket szoktam vállalni. Azonban ezt az előadást nem tudtuk létrehozni, mert közbeszólt a covid, és mi végül nem digitális verziót készítettünk, hanem egy rövidfilmet, Kelet-európai randevú címen. 

Ehhez az előadáshoz nagyon sok ötletet és anyagot gyűjtöttünk, ami végül nem tudott megvalósulni, és mivel a Jurányitól már volt egy felkérésünk a 2020-21-es évadra, arra gondoltunk, hogy a kelet-európai identitást, a gyerekkori emlékeket tovább gondolva, a karanténban még inkább elmerülve otthon a múltunkban, csináljunk egy előadást arról, hogy milyen volt a 90-es években Kelet-Európában, Magyarországon felnőni. Ez az előadás, az Ex katedra erősebb iskolai, 90-es évek fókuszt kapott, a kelet-európai jelleg elhalványult. A csapat elkezdett együtt ötletelni, én is részt vettem egy workshopon, mindenki bedobta a közösbe a történeteit, és mivel nekem voltak olyan sztorijaim, amik nagyon tetszettek Martinnak és a csapatnak, azt mondta Martin, hogy szeretné, ha én is szerepelnék a darabban.

Belementem, de nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Nagyon tanulságosak voltak a próbák. Minden színházi producertársamnak kívánom, hogy egyszer legalább részt vegyen egy ilyenben. Papp Évával, a Tünet Együttes producerével beszéltük is, hogy ő is szerepel egy előadásukban, remélem, még sokan csatlakoznak hozzánk. Sokat meg lehet tudni magáról a társulatról, aminek a menedzsere vagy, illetve arról az alkotói módszerről, ahogy az alkotótársaid dolgoznak, első kézből megtapasztalhatod, hogy mit jelent létrehozni egy előadást. (Na, pont hív a főnök, vagyis alkotótárs, de ezt most nem veszem fel.) Hálás vagyok Martinnak, hogy látott bennem lehetőséget, de soha többet nem vállalok el ilyen jellegű szereplést. Ez az előadás azért passzol hozzám nagyon, mert dokumentarista, nem alakítani kell, hanem csak ki kell állni és elmondani a történeteinket. Egyfajta idegenvezetés a múltban. Önazonosnak érzem, nem színészkedek. (Most viszont fel kell hívnom Wolfgangot… Wolfgang már a taxiban.)

Mi pedig elérkeztünk az utolsó kérdéshez: Milyen pozitív és negatív emlékeket viszel magaddal az általános iskolai éveidből?

Nincs sok pozitív élményem. Az általános iskola nagyon boldog időszaknak tűnt, de a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban töltött évek, majd az egyetem teljesen átírta az általános iskolai élményeket, mert annyival sokkal jobb volt a középiskola és az utána következő időszak, hogy az általános iskolai emlékeim elhalványulnak. Általánosban a szülinapi zsúrokról vannak a legjobb emlékeim, találtam is képeket ezekről, mutattam a többieknek a próbafolyamat alatt. Jó volt a közösség, aztán ez is átértékelődött, mert később rájöttem, hogy tőlem nagyon különböző emberekkel jártam iskolába. Negatív élményből nem sok volt, engem nem ért bullying vagy shaming, de nem azért, mert olyan jó közösségben lettem volna, csak mást választottunk ki sajnos. Az előadásban is elhangzik, amire most csak utalok, az iskolai szegregáció és rasszizmus. Az alsó tagozatban volt még C osztály, C mint cigány, és nekünk volt egy roma osztálytársunk, aki 7.-ben lebukott hozzánk. Az ő konstans kétéves bullyingjára visszagondolva, amiben én is részt vettem bystanderként, iszonyatosan szégyellem magam, hogy milyen ember voltam akkoriban, mibe csöppentem bele, mibe vittek bele a kortársaim.

szerző: Bordás Katinka

Bővebb információ/jegyek itt.