Göndör László rendező a koronavírus-járvány alatt összeköltözött a 97 éves, holokauszt-túlélő nagymamájával, majd az együtt töltött 32 napot megírta egy monodrámában. A 24.hu a Nagymamával álmodtam című előadásrólekészített riportot, amelyben megszólal a rendező és a társrendező, Göndör László és Laboda Kornél. A beszélgetésben többek közt arról esik szó, miként változtatta meg az unoka-nagymama kapcsolatot az együtt töltött idő, illetve hogyan lehet úgy mesélni traumákról, hogy azok mindvégig a felszín alatt maradnak.

„A Nagymamával álmodtamigazándiból egy színházi stand up, ha jobban tetszik: egy monodráma. Arról az egy hónapról szól, amikor László – a koronavírus-járvány alatt, a karantén kellős közepén – összeköltözött Katona Évával, a nagymamájával.

Ez alatt a 32 nap alatt persze rengeteg minden történt, de ami a legfontosabb: véget nem érő, mély beszélgetéseket folytattak, amelyek az egymásról alkotott idealizált képet napról napra lebontva egyre közelebb vitték egymáshoz nagymamát és unokát. Így aztán egyre jobban megismerték egymást, ahogy önmagukat is.

László fejében már régóta ott motoszkált a gondolat, hogy hanganyagok rögzítésével valamilyen módon emléket állítson nagymamájának, ám sokáig ellenállásba ütközött, egyrészt a kivitelezés nehézsége, másrészt az „alany” ellenállása miatt – aki végül csak beadta a derekát. A darab nem egy portré lett az életéről – fizikailag nincs is jelen, arcát is csak egyszer láthatjuk egy felvételen –, hanem egy történet egy különleges emberi kapcsolatról” – számol be a 24.hu.

„Alapvetően egy megkövesedett viszony jellemezte a kapcsolatunkat, amiben ő egy idealizált, heroizált nagymama volt. (…) Én is vetítettem egy képet felé, a jó unoka képét, amit fel akartam számolni. Meg akartam mutatni, ami én vagyok a lakáson kívül, és mindketten megnyíltunk a hibáinkkal kapcsolatban. Még sosem hallottam ennyire önkritikusan beszélni a nagymamát sem saját magáról, sem a múltbeli döntéseiről. (…) A legnehezebb kérdés az volt, ateistaként mit kezd a halálfélelemmel, hogyan lehet legyőzni, milyen érzés úgy elaludni, hogy lehet, hogy kész, vége, ennyi volt. Ez egy komoly feszültségekkel teli beszélgetés volt, bár eleinte úgy tűnt, annyira nem viselte meg, később aztán kiderült, hogy nagyon is felkavarta a halállal való foglalkozás” – mondta Göndör László.

A másik nehéz téma az volt, hogy a nagymama és a kor- meg sorstársai „miért nem vették észre, hogy a kommunizmus nem egészen az a rendszer, amit építeni szerettek volna, nem feltétlenül képviseli azokat az elveket, amelyek nekik fontosak voltak”. Katona Éva ebben rendkívül kritikus magával szemben, ma már tudja, hogy azért nem vettek észre bizonyos jeleket, mert nem akarták észrevenni azokat annak okán, nehogy még egyszer megtörténhessen Auschwitz. (…)

A darab készítése során természetesen Laboda Kornél is végighallgatta a 40 órás rögzített hanganyagot. Rá a nagymama régi történetei voltak a legnagyobb hatással, mivel „nagyon drámai és felkavaró módon mesélt, szépirodalmi szövegként is ki lehetne adni, annyira érzékletesen, mégis sallangmentesen fogalmaz.”

A beszélgetések közül László számára a legmeghatározóbb a december 22-i ebéd volt, „ott valahogy úgy álltak a csillagok, hogy egy dramaturgiai kanyarokkal tűzdelt, elképesztően értékes beszélgetés született, önmagában egy előadás lehetne.” László úgy foglalja össze, hogy ez nagymamája tanmeséje egy hétköznapi ebédből kiindulva arról, mi tartotta benne a lelket, amikor már lelketlenség volt. (…)

Katona Éva egyszer látta az előadást, mégpedig a fázisbemutatón volt jelen, unokája szerint „úrinős határozottsággal viselte” mindazt, ami rendkívül zavarba ejtő lehetett neki, közben csak láttamozta a jeleneteket, néha befejezte a saját mondatait – szögezi le László. A teljes stáb ott volt, mindenki zokogott körülötte, csak ő nem.

Fotó: Ofner Gergely / Trafó