A Loupe Színházi Társulás második előadása, a Becsapódás azt az alaphelyzetet járja körül, hogy egy családot, melynek különböző élethelyzetben lévő, egzisztenciájú, politikai beállítottságú tagjai vannak, miként érintene, ha kitörne országunkban a háború, és el kellene döntenünk, mi fontosabb számunkra: az életünk vagy a hazánk? A szöveget a színészek személyes élményeiből táplálkozó vezetett improvizációk alapján a rendező, Horváth János Antal írta. Ennek kapcsán készült interjú.

Miért tartod fontosnak, hogy erről a helyzetről csináljatok előadást?

Horváth János Antal: Az életünkben már alapjaiban jelenlévő közösségi média nagyon könnyen és kényelmesen dehumanizálja számunkra a borzalmakat. Számokat látunk, statisztikákat, egymondatos híreket, meg persze, képeket, de azokra is immunisak leszünk egy idő után. Egy-két erős pillanat tud emberi arcot adni embertelen történéseknek. Amikor egy kislány a Jégvarázst énekli egy ukrán bunkerben, vagy amikor egy török apa napokig nem engedi el a romok alá szorult halott lánya kezét. A színháznak, mint vizuális formának feladata, hogy láttassa azt, amit nem akarunk észrevenni. A Becsapódásban látjuk, hogy mi történik négy átlag emberrel, ha átlépi a küszöbüket a háború, és már nem tudnak félrenézni, hanem dönteniük kell a saját életükről. Ezekben a helyzetekben látszik meg az ember legvalódibb énje. Ez a munkafolyamat a részünkről is egy vizsgálat  volt, ami remélhetőleg a nézők számára is hasonlóan élvezetes lesz, mint amennyire számunkra az.

Milyen élményeket adott az improvizáció? Hogy érint, hogy a munka kezdetén még nincs kész darab?

Földes Eszter: Az improvizáláshoz úgy gondolom, egy dolog kell: az, hogy az ember jelen tudjon lenni. Akkor ott, abban a pillanatban, teljesen átadva magad, bármilyen érkező impulzusra nyitottan. Úgy érzem, ez sikerült is jórészt minden alkalommal. Mindig is szorongtam az imprótól. Most sem volt ez máshogy. És mégis vártam, kíváncsi voltam. Azt hiszem, a partnereim, a rendező személye, jelenléte, energiája az, ami segített, és amitől igazán jó élmény maradt az összes imprós szeánsz. Biztonságban éreztem magam. És ezt nekik köszönhetem. És hogy nincs kész a darab a munka kezdetén? Hát az meg baromi izgalmas. Sőt. Vonzó.

Ullmann Mónika: Ettől még izgalmasabb volt ez a munka! A dolgok itt és most történnek. Sokkal személyesebb vallomásnak éreztem így ezt a próbafolyamatot. János visszanézte az imprókat és belőlem megírt engem. (nevet) De az igazi meló az volt, hogy valóban azt jelentsem a színpadon, amit megálmodtunk.

Milyen a kollégákkal dolgozni? Milyen a csapat?

Ullmann Mónika: Láttam korábban az Árvák c. előadást, ami számomra lenyűgöző volt. Aktuális problémát feszeget, behúzza a nézőt, csodás színészi alakításokkal és átgondolt rendezői koncepcióval. Amikor felhívtak, hogy lenne egy új darab, és van-e kedvem csatlakozni, nem nagyon gondolkoztam a válaszon. Szeretem a csapatban, hogy a próbákon, előadásokon kívül is tartjuk a kapcsolatot. Ha valakinek eszébe jut valami, üzenünk a csoportba, átküldünk egy-egy témával kapcsolatos, érdekes cikket. Mindenkinek fontos, amit csinálunk!

Molnár Áron: Üdítő! Földes Eszter már az SZFE-n osztálytársam volt. Alig vártam, hogy együtt dolgozhassak vele. Nekem ez nagy élmény, hogy együtt játszhatok az egyik legtehetségesebb osztálytársammal. Ullmann Mónival most találkoztunk először. Nyitott, egyenes és nagyon laza színésznő. Mindig nagy öröm, ha egy olyan emberrel dolgozhatok, akivel még előtte soha. Lengyel Tomival pedig, nagyon kemény, 13 éve ismerjük egymást és vagyunk barátok. A legkeményebb színházi helyzetek kovácsolták össze a barátságunkat. Ezt tőlünk már senki nem veheti el. Horváth János Antallal pedig az “Árvák” című előadásunk óta beszélünk egy nyelvet, ha színházról van szó. János progresszív és kreatív. Ő adta vissza a színházba való hitemet, így nem kérdés, hogy alig vártam az újabb munkát!

Mire számíthat a néző, aki jegyet vált a Becsapódásra?

Molnár Áron: Kompromisszumok nélküli színházra, ami a Loupe Színházi Társulás védjegye is. Aktuális és tabudöngető előadás. Személyes és fájdalmas. Az biztos, hogy amire számíthatunk az előadás közben és után, azok a saját magunknak feltett kérdések az életünkkel kapcsolatban.

Lengyel Tamás: Az alaphelyzet sajnos nem áll túlságosan távol korunk valóságától. Szerintem egy szórakoztató előadást láthat a néző, amely gondolkodva megkísérli körbejárni az elmesélt helyzetet, ha kell eltolja a szélsőségig, de nem utasítja el, hogy bátran, humorként használjon mindent, amivel viccelni lehet.

Mi a fontosabb: az életed vagy a hazád?

Lengyel Tamás:

Visszakérdezek! Mi jelent valójában az a szó, hogy haza? A nyelvet, amit beszélek? A gyökereimet? Az ősöket, akiknek a vállán állok? A családomat? A környezetet, ahol élek? A munkakapcsolataimat/karrieremet? Ha ezeket, akkor a haza az identitásom, tehát én vagyok. Egyik meghatározza a másikat, másik nélül nincs egyik. 

Földes Eszter: A családom.

Aktuális előadásaik:

Összes előadásuk időpontjai »