Március 18-án Kováts Kriszta ad koncertet az Óbudai Társaskörben. A híd felé című esten a Jászai Mari-díjas színésznő és énekesnő legszebb szerelmes dalaiból válogat. Mesél a dalok születéséről és hangszeren (zongora, gitár) is beszáll a zenélésbe. Szerelem és szakítás, emlékek és kapcsolatok, drámák és emlékek – dalokban elmesélve. Mindennek ideje van – ez Kováts Kriszta egyik legújabb dala – úgyhogy most ennek a koncertnek is eljött az ideje.
– Színészként, énekesként hogyan élted meg, hogy a pandémia miatt másfél éven át nem tudtál színpadra lépni?
– A Covid idején készítettük el a Biblia Show című albumot, de a bemutatókoncert kétszer is elmaradt a vírushelyzet miatt, végül decemberben tudtuk nagyközönség előtt játszani első alkalommal. Közben a Baltazár színházban is született egy új előadásunk, amit négyen rendeztünk, A világot tartó oszlopok címmel. A járvány miatt csak két alkalommal tudtuk előadni, most újítjuk fel, március végén lesz belőle négy előadás. A Nyáry Krisztiánnal közös Magyar flódni című műsorunkkal volt egy meghívásunk Izraelbe, de azt is elmosta a pandémia. Most van egy lehetőség, hogy online felvegyük.
És itt ez a koncert is, ami abszolút a Covidnak köszönhető. Otthon ültünk, bezárva és azt éreztem, muszáj csinálni valamit. Elkezdtem újra zongorázni és gitározni, elővettem a régi dalaimat. A legtöbből nem volt kotta, úgy kellett hallás után leírnom mindent. És szép lassan összeállt belőlük egy önálló est. Már korábban is kellett volna ilyet csinálni. A férjem, Fábri Péter mindig mondta, miért nem ülsz oda?, de valahogy el kellett telnie jó sok évnek, hogy ez megtörténjen, vagy épp ez az őrület kellett hozzá, mert volt idő ezzel foglalkozni. Normális esetben az ember mindig rohan, és az adott pillanatban mindig van valami fontosabb.
– Hogy keresgettél a dalok között? Miket válogattál?
– Elővettem a régi lemezeket, hallgattam a számokat, volt néhány, ami már 20-25 éve született, alig rémlett. És rádöbbentem, milyen gyönyörű egyik-másik, mégis eltűntek, hiszen egy albumról maximum egy-két sláger lesz. Először csak a saját örömömre kezdtem el újra tanulni őket, aztán egyszer csak összeállt egy egész koncertnyi anyag. Ami összefűzi ezeket a dalokat, az a szerelem és a kapcsolatok különböző állomásai. Mindez persze nagyon sokféle lehet. Van benne sok-sok szépség, rengeteg illúzió, aztán jönnek a szakítások, a fájdalmak, majd a visszaemlékezések. És persze vannak a kalandok… Ez egy kaleidoszkópszerű, nagyon sokszínű anyag. Közben fontos volt az is, hogy valamilyen módon rólunk szóljon, hogy ilyenek voltunk egykor, az összes élményünkkel és fájdalmunkkal. Néhány alkalommal önálló koncerten adtam elő a számokat, de arra gondoltam, hogy a társasköri estre hívok hozzá zenész barátokat. Keönch Lászlóval az Arany-órában és a Biblia showban dolgoztunk együtt, Németh György az egyik Baltazáros előadásomban muzsikált, Földes Gáborral pedig az Álomfejtés című albumot készítettük. Így négyen viszont még soha nem léptünk fel együtt. Ez egy fiatal csapat, tehetséges muzsikusok, rengeteg ötlettel. Nagyon inspiráló velük dolgozni.
– Van olyan, a koncerten elhangzó dalok közül, ami különösen közel áll hozzád vagy valami fontos emlék fűz hozzá?
– Sok ilyen van. A legelső dalaimat későbbi férjemmel, Fábri Péter zeneszerzővel való szerelmünknek köszönhetem. Amikor összejöttünk, ő épp Gallai Péterrel írt lemezt Szakácsi Sándornak, akivel akkor épp az Evitában játszottunk együtt. Közben a Bikininek is dolgoztak, A híd felé című dal is nekik készült, de valamiért nem kellett nekik, én viszont lecsaptam rá. Óriási sláger lett, évekig kaptam olyan visszajelzéseket, (néha még most is), hogy mondjuk amikor éppen szakított valaki, csak ezt hallgatta éjjel-nappal és mennyire segítette őt átlendülni a nehézségeken, vagy hogy magára ismert valaki, vele is pont így történt… Érdekes, hogy a dalok mennyire meg tudják érinteni az embereket. Szerintem abból lesz sláger, amire rögtön tudnak rezonálni, mert felidézi a saját életük valamilyen emlékezetes pillanatát.
– Az első dalok tehát tulajdonképpen reszlik voltak, amik másoktól maradtak…
– Gallaival aztán egy nagyon hosszú szerzői kapcsolatom lett. A két Péter sok-sok dalt írt nekem. Amikor az itthoni zenei életben feltűnt az After Crying, teljesen odavoltam értük, megtámadtam Vedres Csabát, hogy szeretném, ha írna nekem. Eleinte nem érdekelte, de végül beadta a derekát, ez lett a Titkosírás című album, az egyik nagy szerelmem. Kértem, folytassuk a közös munkát, de ő azt mondta nem, kipipálta, hogy tud ilyet is, nem érdekli tovább. Az utóbbi pár évben Wolf Péterrel dolgozom én és Péter is. Legutóbb például a Biblia showt csináltuk együtt. De nemcsak nekem írnak, hanem például Wolf Katinak is.
Nagyon fontos szereplője az életemnek Szirtes Edina Mókus. Nyugodtan mondhatom, hogy én fedeztem fel a magyar könnyzenei élet számára. Az én zenekaromban, a Kovátsműhelyben kezdett zenélni szinte még kislányként. Minden héten meghívtam egy zeneszerzőt vagy szövegírót és a zenekarommal eljátszottuk a dalaikat, közben beszélgettem velük a pályájukról. Mókust így megismerte mindenki, oda voltak érte és szép lassan, teljesen megérdemelten, kinőtte magát egy fantasztikus művésszé. Az összes rendezésemben később őt kértem fel zeneszerzőnek, jött is, ha épp ráért. Ő írta a mostani Baltazáros előadásunk zenéjét is (A világot tartó oszlopok – a szerk)
Egyébként az az érdekes, hogy ha Vadas Vera, a Zsidó Művészeti Napok igazgatója nem kérne fel évről évre, hogy csináljak valami új estet a rendezvényre, nem lenne ennyi anyagom. Ráadásul olyat, ami valamilyen módon kapcsolódik a magyar-zsidó kultúrához. Így jött létre az Álomfejtés, amit szintén Mókus jegyez és Freundról szól, vagy a Zenemozi, aminek a zenéjét László Attila szerezte és felejthetetlen filmeket, színészeket és rendezőket idéz meg.
– Ugyanúgy szeretsz még énekelni, ahogy 25 évesen?
– Imádok énekelni akkor is, ha színházban játszom, például a Mamma miát és akkor is, ha koncertszínpadon állok. De otthon is gyakran dudorászok, és hát persze mindig van valami, amit épp tanulni vagy gyakorolni kell, szóval mindig énekelek.
– A koncerten gitározol és zongorán is játszol. Újra el kellett kezdened gyakorolni, vagy mindig is „edzésben” voltál?
– 12 évig tanultam zongorázni, a Színművészeti mellett a Zeneakadémiára is készültem. Azt gondoltam, vagy karvezető leszek vagy színésznő, ahova előbb felvesznek, az lesz a nyerő. Készültem a karvezetésre, arra iszonyú sokat kellett zongorázni, szolfézs, összhangzattan… csak hát ugye mellette ott volt a színház, a színjátszó kör, a Kazinczy-verseny, mindenféle. Mindig együtt volt jelen a kettő az életemben. Aztán amikor jött a főiskola, nem maradt idő a zongorára. De a zenész agyam mindig is megmaradt. Nem lehet megvezetni zeneileg. Mindenben, amit rendezek, nagyon fontos szerepet kap a zene, még akkor is, ha épp nem zenés előadáson dolgozom. A zene számomra biztos pont, fontos kapaszkodó, ami mindig rendelkezésre áll és segít. Olyan, mint az anyanyelv.
Amikor megkaptam az Evita címszerepét, visszatért az életembe a zene. Utána évekig rendszeresen dolgoztam zenés darabokban. Úgy tanultam meg a dalokat, hogy a zongorán játszottam a dallamot. De az igazi, komoly gyakorlást hanyagoltam. Most vissza kellett hozni a tudást.
– Többször említetted a Baltazár Színházat. Évek óta dolgozol velük. Ez komoly vállalás. Sok társadalmi, közösséget érintő kérdésben hallatod a hangod.
– A Baltazárhoz nem én jelentkeztem be, épp fordítva történt. Vörös István, akivel az Antigonéban dolgoztam, beajánlott Elek Dórának, a Baltazár vezetőjének. Nagyon féltem, mert nem tanultam, nincs hozzá képesítésem, hogy sérült emberekkel foglalkozzak. De Dóra rábeszélt, hogy menni fog, és igaza lett. A színészek feloldották bennem a rettegést. Számomra mindig természetes volt, hogy megpróbálok segíteni, vagy odaállni, kiállni ügyek mellé, mint Iványi Gáborék mellé, vagy Ritók Nóráék mellé (Igazgyöngy Alapítvány – a szerk.), a #freesze mellé. Mondjuk voltak ebből már bajaim… Kiraktak rendezésből, színházból. Ennek ellenére, ha kell, mindig megy az ember.
– A lányotok zenész lett, ráadásul komolyzenész. Váratlan volt ez a döntése?
– Szerintem ő egy univerzális tehetség. Nagyon jó színésznő lehetett volna. De látta a szülei kínlódását a bizonytalan élet miatt és talán ezért is választott másik utat. Az teljesen természetes volt, hogy zenél. Sokáig operarendezőnek készült. És hogy mit számítanak a tanárok! A Konziban volt egy nagyon jó zongoratanára, aki nem törődött vele és volt egy szenzációs csembaló tanára, aki meg igen. Ez adta meg neki a kezdő lökést. Tudatosan csinálta mindig is a dolgait. Ma már van egy jó frankfurti állása, rengeteg koncertje, fellépése, most jön ki majd a második CD-je. Áll a lábán. Jó látni, hogy ő egy igazi világpolgár lett, rengeteget utazik. Jól sikerült gyerek, lássuk be. (Nevet.)