1952 november 16-án született Gálffi László Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész. Múltidéző cikkünkkel köszöntjük.

A színész pályájáról:

Budapesten született. Gyerekkorában, ha csak tudott, színházba járt, és már diákként amatőr színjátszó volt. 1975-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát Kapás Dezső osztályában, később mellette lett tanársegéd a főiskolán. Pályáján Esztergályos Károly rendező volt számára a másik meghatározó személyiség, miattuk nem érezte sose magát „gazdátlan színésznek”.

A főiskolát követően a Vígszínházhoz szerződött, ahol a legnagyobbakkal – Páger, Sulyok, Ruttkai – játszhatott. A Vígnek 25 évig volt a tagja. Néhány, szabadfoglalkozásúként töltött esztendő után 2003-ban az Örkény Színházhoz szerződött, ahol jelenleg is több darabban játszik.
A színpadon – többek között – az Equus és az Amadeus szerepeit osztották rá, sokan talán éppen ezekben a darabokban szerették meg. Később királyok és hercegek sokaságát játszotta el: volt II. Henrik, II. Richárd, II. és III. Edward király. Alakította Jagót, továbbá a Bánk bán, Faust és Kean (a színész) szerepeit; ez utóbbi, egyszemélyes darabban kiemelkedőt nyújtott. Plautustól Csehovig és Ionescuig szerzők sokaságától játszott darabokat, tragédiát és komédiát, abszurdot és szatírát egyaránt. Legújabban Prosperót alakítja az Örkény Színház Vihar című előadásában, emellett a Belvárosi Színház Az isteni Sarah című produkciójában láthatja a közönség.

Érzékeny, vibráló, intellektuális alkat, szerepeit belülről, tudatosan kidolgozott lélektani hitelességgel formálja meg. Előadóestjeit Baudelaire, Rimbaud és Villon verseiből állította össze.

A filmvásznon először A kenguruban tűnt föl (1975), majd többek között a Requiem (1981), a Férfiakt (2006) és a Nyugalom (2008) című filmekben, valamint számos tévéfilmben játszott. (Ahhoz a szerencsés utolsó nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai még forgathattak tévéfilmeket.) Tony Palmer Wagner-filmjében II. Lajost alakította Richard Burton partnereként.

Hosszú éveken át tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, osztályvezető tanár is volt. Művészetét számos díjjal értékelték: 1984-ben Jászai Mari-díjat kapott, 2000-ben az évad legjobb színészének választották, 2003-ban érdemes művész címmel tüntették ki. 2007-ben több évtizedes kimagasló színészi alakításaiért Kossuth-díjjal jutalmazták. 2010-ben a Halhatatlanok Társulata is tagjai közé fogadta.

Gálffi Lászlóról saját szavaival:

Öten: Mi öten voltunk gyerekek, de szép gyerekkorunk volt. Egy viszonylag kicsi kelenföldi lakásban laktunk, nagy kerttel, ahol két hatalmas cseresznyefa állt, meg egy pompás sárgabarack. Az ötvenes – hatvanas években apám tartott el minket, aki asztalos volt, édesanyám pedig gondoskodott rólunk és otthon varrt.

Szerepek: 1975-ben végeztem a főiskolán, és A kenguru nagyon nagy lökést adott. A színházban csak négy évvel később váltam sikeressé, mikor 1980 tavaszán bemutatták az Equust. Filmben sokkal többet szerepeltem, jobbnál jobb szerepeket kaptam.

Ösztönösen: Az operával és a mozival is – először ösztönösen, később tudatosan – pótolni szerettem volna mindazt, amit a családomból nem hozhattam magammal, hiszen apám asztalos volt, öten voltunk testvérek, nem éltünk könnyen, kultúrára nemigen futotta.

Valahonnan innen származik a „klasszikus beállítottságú” színészi ízlésem is (bár mostanában már próbálok elszakadni tőle). A Jégmezők lovagjá nál izgalmasabb alkotást ma sem tudok elképzelni! Egy életre belém ivódtak a filmeken látott arcok, szakállak, mozdulatok. Az operajátszásban lebilincselt a zene meghatározta precizitás. Tulajdonképpen mind a mai napig az operán keresztüli színészet érdekel, ahol minden megszólalásnak, mozdulatnak pontos, zeneileg kiszámított helye van, és a részletek egységes képpé állnak össze. Nem véletlen, hogy Ruszt József rituális színházához kezdtem vonzódni! De már elejétől fogva a ritmusból kiindulva, az áriák, kettősök, nagyjelenetek váltakozásán keresztül próbáltam felépíteni a szerepeimet. Emlékszem, hogy a Rimbaud-esten, amikor technikailag még elég fölkészületlen voltam, majd szétpattant a tüdőm, mégsem mertem levegőt venni ott, ahol tudtam, hogy zeneileg megszakítaná a szöveg ívét.

Visszajelzés: Minden hivatásban rendkívül fontos a visszajelzés. A színészek, illetve más művészeti ágak képviselői rettenetesen kiszolgáltatottak, mert nem lehet igazán mérni a teljesítményüket. A közönségnek vagy tetszik, vagy nem, amit mutatunk, s az egyik kritikus dicséri, a másik nem. Természetesen van egy belső mérce, és vannak olyan barátok, akiknek az ember hisz, akiknek fontos a véleménye. Ezért minden díj – érkezzen akár a közönségtől, a szakmától vagy felsőbb régiókból – visszajelzés számunkra a teljesítményünkről. Persze ezek a díjak egyáltalán nem változtattak meg; attól, hogy Kossuth-díjat kaptam, nem lettem más ember.

Fontos: Ahogy teltek az évek, rájöttem: muszáj alaposan átgondolni, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Egyre kevésbé mindegy, hogy mit vállalok el, és mennyit; nem szabad olyan munkákra energiát fecsérelni, amelyek nekem már nem jelentenek igazi feladatot. A kor valahogy „védetté” is teszi az embert: úgy érzi, most már megengedheti magának, hogy ne szolgáltassa ki magát senkinek, még akkor sem, ha azt történetesen jól megfizetik. Nem vagyok hajlandó például úgy elvállalni egy munkát, ha egy rendezőasszisztens, mint éppen tegnap is, azzal keres meg, hogy eljátszanék-e egy mellékszerepet valamilyen külföldi rendező valamilyen munkájában valamikor a közeljövőben, most csinál rólam egy-két fotót, aztán majd esetleg jelentkezik, attól függően, hogy milyen döntés született. Azt válaszoltam: nem, köszönöm; de a hölgy egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ilyen jó anyagi kilátásokkal tényleg képes vagyok nemet mondani, és határozottabban is el kellett ismételnem: higgye már el, nem érdekel, és legyen szíves, menjen el. Nem fogok elvállalni olyasvalamit, amiről nem tudom előre, hogy örömömet találom benne! Ezért nem fogadom el például a talk-shaw-k meghívásait sem; szó sincs arról, hogy lenézném őket, csak tudom, hogy én nem érzeném jól magam abban a helyzetben.

Örkény: Nem is tudom, hol lehetne nekem most ennél jobb helyem. És nemcsak azért, mert a színházi és a politikai helyzet olyan, amilyen, vagyis nemigen lenne hová menni, hanem mert itt rendben vagyok. 

Szabadság: Borzasztóan csodálom azokat a kollégáimat, akik teljes erőbedobással csak a színháznak élnek. Én, amikor csak tehetem, megpróbálok lazítani: utazni vagy bepótolni mindazt, ami sok munka miatt kimaradt az életemből. Persze a színház és a tanítás nagyon fontos, de vannak dolgok, amiben nem engedek. A szabadságra, még ha látszat is, szükségem van.

Öröm: És ha már a koromat emlegetted az elején, elmondom, hogy kicsit elegem van abból a sok depressziós, szenvedő intellektuel hősből, akit eljátszottam – most valahogy sokkal jobban tombol bennem az élni vágyás és az életöröm. (…) A színházban és a magánéletemben is. Nem vagyok hajlandó belesüppedni a tágabb környezetbe, az általános elkeseredésbe – amit persze ismerek is, értek is. De körülveszem magam zenével, irodalommal, képzőművészettel, az élettel, mindennel, ami örömöt adhat. 

Mensáros: Mensáros Laci bácsi jut eszembe, aki kiírta az ajtajára: „Vigyázat, a gazda harap!” Annál rosszabb tényleg nincs, mint amikor végre sikerül lelazulni, vagy éppen ellenkezőleg, elmélyülni a munkában, esetleg több órányi küszködés után éppen megszületik valami felismerés az adott szereppel kapcsolatban – és akkor belecsörög a telefon, vagy jön a postás.

Lisszabon: Mindig sok önálló estet csináltam – nagyon komoly anyagokat vittem, és nagyon megdolgoztam velük, hogy előadás legyen belőle. Élvezetes munka volt – egész más érzés egy ilyen személyes összeállítást megmutatni élőben. Egyetemekre jártam, főleg a Rimbaud – esttel. Délután, próba után elindultam, este lement az előadás, éjjel beültem az autóba, és másnap 10-kor már újra a próbán voltam. Most, ha tehetem, ott alszom. Lehet, hogy haza lehet jönni két óra alatt, de nekem már másról szól az élet: szeretek sétálni, szemlélődni. Annyi helyen voltam, és valójában nem is ismerem ezeket a városokat. (..) Lisszabon volt a legutóbbi nagy felfedezés – egy gyönyörű lakást találtam az interneten. Nagyon imádtam hajnalban lemenni a lépcsőkön a piacra. Isteni dolog a halpiacon válogatni az ismeretlen halak között. Általában éttermekben eszem persze, de az élményt akartam. Nem ott lenni valahol, hanem ott élni, akár pár napig is. Nem nagy ebédeket készítek ilyenkor, csak kipróbálok valamit. Az ember megveszi a halat, bele a petrezselymet, citromot a hasába, egy kis olaj, és alufóliában kisüti – szinte semmi, de máris a magamévá tettem valamit az ottani életérzésből. Olyan ételt kell választani, ami csak ott van. Olaszországban, Spanyolországban a sonka, sajttal, kis vörösborral – hát annál jobb nincsen. Igazi, ráncos, leves paradicsommal, amit nálunk sajnos nem mindenhol kapni. Többször voltam Rómában ilyenkor tavasszal, mikor articsóka szezon van: csokorban viszik haza, mint a margarétát. Vagy szintén tavaszi étel ott a cukkini virág töltve mozarellával, sonkával. Palacsinta tésztába mártják és kisütik.

Élni: Azt hiszem, valóban nem attól szeretnek valakit, hogy reggeltől estig a társalgóban üldögél, és mindenkivel kedélyesen cseveg. A kollégáim sokszor mulatnak rajtam egy-egy bankett után: a legelején még láttak, de mire térültek-fordultak, már nem voltam sehol. Általában nem tudok mit kezdeni az ilyen ünneplős helyzetekkel. Pedig van egy másik énem, amit nagyon szeretnek, de az csak ritkán jön elő belőlem. A Vígszínházban volt olyan, hogy eljátszottam az udvari bolond szerepét; nevetgéltek, hogy nahát, milyen jópofa a Laci, amikor így viccelődik – közben én egyáltalán nem vicceltem, én az igazat mondtam. Nem vagyok sem besavanyodott, sem magányos. Sőt, kifejezetten szeretek élni; enni, inni, utazni, fontosak az emberi kapcsolatok, a szerelem, a szakmám… Csak szeretem az élményeket egyedül feldolgozni.

Nyugdíj: Alig várom, hogy nyugdíjas legyek, és legyen időm egy végtében Krúdyt olvasni: nagyon nehéz esténként lelazítani, pedig másnap reggel ugyanúgy fel kell kelni. Az egyik „technikám”, hogy a kocsiban ott van Bach – akármilyen állapotban vagyok, azt berakom, és mindig helyreráz. Nem is tudom elmondani röviden, mit jelent nekem: megvált, megnyugtat. Helyrerak. Nagyon este már borozgatni se jó, mert az ember nem tud aludni. Ilyenkor olvasok Krúdyt – bárhol felütöm, csodálatos világba csöppenek, ahol ugyanúgy el tudok lazulni, mint Bach zenéjére. Ebben nagy szerepe van a Huszárik filmnek, mert kulcsot adott Krúdyhoz, hiszen ezt a világot én nem láthattam. Soha nem tudok úgy elmélyülni benne, ahogy szeretnék, de bármit veszek a kezembe, elvarázsol.

Teendő: Sok teendőm van, rohangálni kell, nincs köztük szünet. Én pedig még mindig nem tudok nemet mondani. Hülyén hangozhat, hogy ez itt nyavalyog, másnak meg nincs munkája, de tényleg azt kell lesnem, hogy mikor van szabadnapom, mikor jön egy könnyebb előadás.

Mindennek: Sikerekkel és kudarcokkal a hátam mögött most már úgy látom: mindennek így kellett történnie…

Forrás: OSZMI, MTI, est.hu, Marie Claire, Színház.hu, Örkény Színház, Criticai Lapok, Magyar Narancs, Népszava, Színház.org, Színház.hu